Juhász Ferenc

Posted by Bejus on nov 14, 2009 in Nincs kategorizálva

A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából (részlet)

Édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
a ház elé ment, onnan kiáltott,
nehéz kontyát lebontotta,
szőtt abból sűrű rengő fátyolt,
bokáig-érő drága leplet,
szőtt súlyosan-lobbanó palástot,
fekete-rojtos zászlót a szélnek
a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.
Ujjait csillag-kacsokba fonta,
arcát a hold habja bevonta
és úgy kiáltott édes fiának,
mint egykor édes gyermekének,
a ház elé ment és szólt a szélnek,
szólt az énekes madaraknak,
szólt a szerelmes vadludaknak,
odaszólt a didergő nádnak,
a holdban-lebzselő krumplivirágnak,
a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,
a kutat-árnyazó kis ecetfának,
odaszólt az ugráló halaknak,
a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:
hallgassatok madarak, ágak,
hallgassatok, mert fölkiáltok,
hallgassatok halak, virágok,
hallgassatok, mert szólni szeretnék,
hallgassatok föld mirigyei,
vibráló-uszonyok, égi-ernyők,
csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,
atomok mélyéből szívárgó zajongás,
érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak
hallgassatok, mert fölkiáltok,
fölkiáltok az én fiamnak!
Édes fiát az anyja hívta,
gyűrűzve szállt föl sikoltása,
szállt a mindenség-csigatekervényben,
oldala megvillant a fényben,
mint halak zsíros-pikkelyes háta,
utakon fém, só lázadása,
Édes fiát az anyja hívta:
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édesanyád!
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édes-öblöd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hűs forrásod,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te emlék-emlőd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hervadt-sátrad,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te félig-vak lámpád.
Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,
csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,
a combom, lábam-szára,
a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,
szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,
megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,
a villany is rossz, megüt az áram,
eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,
az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,
veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,
vizenyő-indáktól érik a lábam,
csomós, lila növényzet borítja combjaimat,
lábujjaimon csont-épületek nőttek,
kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,
csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,
minden ágam búcsúzni készűl, beteg,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
mert én csak révülök,
szikáran betölt a benti-látomás,
szikrázik a korhadt, deres szerveken,
mint kerítésen lógó fagyott ingeken
a tél-reggeli kakaskukorékolás,
én hívlak, a te édesanyád,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
a dolgoknak adj újra elrendelést,
a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,
a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,
mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,
áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,
akinek, fiam, te jól ismered,
tarkója, s állkapcsa között
két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,
csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok
és nem-földi dolgokat látok ezekkel.
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
igazíts el mindent a lélekzeteddel.

A fiú ezt meghallotta,
fejét hirtelen fölkapta,
szimatolt tág orr-vedrekkel,
lüktető lebernyegekkel,
fülelt erezett fülekkel,
síró hangra egész-testtel,
mint vadász nyálkás léptére,
erdő-tűz kondor füstjére,
mikor a füst szövetében
sír az erdő, vinnyog kéken.
Egész fejjel fordúlt arra,
hogy a régi hangot hallja,
s érzett ekkor riadalmat:
meglátta farán a gyapjat,
osztott patáit meglátta,
gyopár-csülkeit csudálta,
s ahol liliom világít
szőr-erszényű bak-almáit.
Futott a tóhoz robogva,
szüggyel a lombot kotorva,
teste már habos csatakban,
fehér tajték földre csattan,
két-pár fekete patája,
virágot sebez halálra,
gyíkocska mállik alatta,
hűl toka-szakálla, farka.
Amikor a tóhoz érne,
ránéz holdfényes vizére:
vízben rezeg holdas bükkfa,
tóból szarvas néz rá vissza!
Most látja csak, karcsú teste
vastag szőrrel van befedve,
fedi szőr a térgyét, combját,
rojtos-ajkú vesszőtokját,
feje agancsot rügyedzett,
csont-ág csontot leveledzett,
arcát állig szőr borítja,
ferde-vágatú orrlikja.
Fának veti dús agancsát,
nyakát hurkás erek fonják,
toporzékol, magát töri,
szeretne már kiáltani,
de csak szarvasé a hangja,
amit vissza-hall az anyja,
hullatna fiúi könnyet,
nem-látni fúj vizi-szörnyet,
hogy a szuszogás-örvényen
megragyognak vizi-éjben
virág-uszonyú halacskák,
buggyant-szemű gyémántocskák.
Mikor a víz tolla csappan
szarvas áll a hold-habokban.

János Vitéz

Posted by Bejus on nov 12, 2009 in Nincs kategorizálva

Petőfi Sándor: János Vitéz

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

“Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”
Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
“Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”

“Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.”

Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászbojtár fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

“Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.
2

Az idő aközben haladott sietve,
A patak habjain piroslott az este.
Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája;
Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

A rosz vén mostoha ekképp gondolkodott;
Követték ezek a szók a gondolatot:
(S nem mondhatni, hogy jókedvvel ejtette ki.)
“Megnézem, mit csinál? ha henyél: jaj neki!”

Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány!
Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

“Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
Lopod a napot, és istentelenkedel…
Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el -”

“Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
Hogy kihullanak még meglevő fogai.”

Reszkető kedvese védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
Azután haragos szemmel fenyegetve
Az elmondottakhoz e szavakat tette:

“Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
Úgyis töri magát, dolgozik eleget,
És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet.

Most eredj Iluskám. Megvan még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. -
S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.”

Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,
S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,
Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,
Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.
3

A nap akkor már a földet érintette,
Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;
Nem tudja, hol lehet annak másik fele:
Tolvaj-e vagy farkas, ami elment vele?

Akárhová lett az, csakhogy már odavan;
Búsulás, keresés, minden haszontalan.
Most hát mihez fogjon? nekiszánva magát,
Hazafelé hajtja a megmaradt falkát.

“Majd lesz neked Jancsi… no hiszen lesz neked!”
Szomorún kullogva gondolta ezeket,
“Gazduramnak ugyis rossz a csillagzatja,
Hát még… de legyen meg isten akaratja.”

Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
Kapu előtt állt az indulatos gazda,
Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

“Sose olvassa biz azt kelmed, gazduram!
Mi tagadás benne? igen nagy híja van;
Szánom, bánom, de már nem tehetek róla,”
Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.

Gazdája meg ezt a feleletet adta,
S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:
“Ne bolondozz Jancsi, a tréfát nem értem;
Amíg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.”

Kisült, hogy korántsem tréfaság a beszéd,
Jancsi gazdájának majd elvette eszét;
Jancsi gazdája bőg, mint aki megbőszült:
“Vasvillát, vasvillát!… hadd szúrjam keresztül!

Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
Ezért tartottalak? ezért etettelek?
Sohase kerüld ki a hóhérkötelet.

Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!”
Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;
Fölkapott hirtelen egy petrencés rudat,
A petrencés rúddal Jancsi után szaladt.

Kukoricza Jancsi elfutott előle,
De koránsem azért, mintha talán félne,
Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,
Noha nem érte meg még husszor a telet.

Csak azért futott, mert világosan látta,
Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája;
S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje,
Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte?

Futott, míg a szuszból gazdája kifogyott;
Azután ballagott, megállt, meg ballagott
Jobbra is, balra is; s mindevvel mit akar?
Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.
4

Mikorra a patak vize tükörré lett,
Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

Megállt, elővette kedves furulyáját,
Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

Iluska már aludt. A pitvar eleje
Volt nyár idejében rendes fekvőhelye.
Fekvőhelyéről a jól ismert nótára
Fölkelt, lesietett Jancsi látására.

Jancsinak látása nem esett kedvére,
Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:
“Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?”

“Hej, Iluskám! hogyne volnék én halovány,
Mikor szép orcádat utószor látom tán…”
“Jancsikám, látásod ugyis megrémített:
Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!”

“Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
Utószor szólt itten furulyám panasza;
Utószor ölellek, utószor csókollak,
Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!”

Most a boldogtalan mindent elbeszéle,
Ráborúlt zokogó kedvese keblére,
Ráborúlt, ölelte, de képpel elfordult:
Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

“Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám!
Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.”

“Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!
A jóisten legyen minden lépéseddel.
Ha látsz tört virágot útközepre vetve,
Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.”

Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
Jancsi letörölte inge bő ujjával.

Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?
Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut.
Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
Kolompolt a gulya… ő észre sem vette.

A falu messzire volt már háta megett,
Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
Mikor utójára megállt s visszanézett,
A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

Ha ekkor mellette lett volna valaki,
Hallotta volna őt nagyot sóhajtani;
A levegőeget daruk hasították,
Magasan röpűltek, azok sem hallották.

Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.
5

Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
A puszta, mint tenger, feküdt körülötte;
A nap fölkeltétől a nap enyésztéig
Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.

Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
A harmat apró gyér füveken csillogott;
Oldalvást a napnak első sugarára
Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.

A tónak szélénél a káka közepett
Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
És a tó közepén gyors halászmadarak
Hosszú szárnyaikkal le s föl szállongtanak.

Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
S elméjének sötét gondolkozásával;
Az egész pusztában széjjel sütött a nap,
De az ő szivében éjek éje maradt.

Mikor a nap elért az ég tetejére,
Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
Tennap ilyen tájban evett utójára,
Meg alig is bírta már lankadó lába.

Letelepűlt, elővette tarisznyáját,
Megette maradék kevés szalonnáját.
Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább
Ragyogó szemével a tündér délibáb.

A kis ebéd neki jóízűen esett,
Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
Kalapjának belemártá karimáját,
Ekkép enyhítette égő szomjuságát.

A tónak partjáról nem távozott messze:
Az álom szemének pilláját ellepte;
Vakondokturásra bocsátotta fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.

Az álom őt odavitte, ahonnan jött,
Iluskája pihent hű karjai között,
Mikor a kisleányt csókolni akarta,
Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.

Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
Nagy égiháború volt keletkezőben.
Oly hamar támadott az égiháború,
Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.

A világ sötétbe öltözködött vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
Végtére megnyílt a felhők csatornája,
S a tó vize sűrű buborékot hánya.

Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
Lekonyította a karimás kalapot,
Nagyszőrű subáját meg kifordította,
Úgy tekintett bele a vad zivatarba.

De a vihar ami hamar keletkezett,
Oly hamar is hagyta el megint az eget.
Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány.

Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
Miután lerázta, ujra utnak eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
Kukoricza Jancsit még vitte két lába.

Vitte őt két lába erdő közepébe,
Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe;
Ott őt köszöntötte holló károgása,
Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.

Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,
Kukoricza Jancsi ment a maga utján;
Erdő közepében sötét ösvényére
Leküldte világát a hold sárga fénye.
6

Az idő járása éjfél lehetett már,
Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
Ablakból világít az erdő legmélyén.

Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
“Ez a világ aligha csárdában nem ég;
Bizonyára ugy lesz - hál’ a jóistennek!
Bemegyek az éjre, benne megpihenek.”

Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
Nem állott üresen a ház, a zsiványok
Mind a tizenketten odabenn valának.

Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…
Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
Azért is közéjük nagy bátran belépe.

“Adjon az úristen szerencsés jó estét!”
Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést:
Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

“Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
Vannak-e szüleid? van-e feleséged?
Akármid van, nem fog többé látni téged.”

Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
A zsiványkapitány fenyegetésire
Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

“Akinek életét van miért félteni,
Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;
Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
Hitvány életemet védeni nem fogom.”

Ezt mondta, nyugodtan a jövendőt várva,
A tizenkét zsivány csodálkozására.
A kapitány ilyen szókat váltott véle:
“Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
Téged az isten is zsiványnak teremtett.
Éltedet megveted, a halált nem féled…
Te kellesz minekünk… kezet csapunk véled!

Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
E derék tréfának díja gazdag préda.
Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?…
Nos hát elfogadod a cimboraságot?”

Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
S tettetett jókedvvel szólt ilyeténképen:
“Cimborátok vagyok, itt a kezem rája!
Rút életemnek ez a legszebb órája.”

“No, hogy még szebb legyen,” felelt a kapitány,
“Lássunk, embereim, az áldomás után;
Papok pincéjéből van jó borunk elég,
Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!”

S a kancsók mélységes fenekére néztek,
S lett eltemetése fejükben az észnek;
Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

Álmot hozott a bor latrok pillájára…
Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.
Mikor a zsiványok jobbra, balra dőltek,
Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:

“Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más,
Majd csak az itéletnapi trombitálás!
Élete gyertyáját soknak eloltátok,
Küldök én örökös éjszakát reátok.

Most a kincses kádhoz! Megtöltöm tarisznyám,
Hazaviszem neked, szerelmes Iluskám!
Cudar mostohádnak nem lész többé rabja,
Feleségül veszlek… isten is akarja.

Házat építtetek a falu közepén,
Ékes menyecskének odavezetlek én;
Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
Mint Ádám és Éva a paradicsomban…

Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?
Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak.
S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?

Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem,
Nincs elromolva a lelkiismeretem. -
Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,
Bízd a jóistenre árva életedet!”

Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,
Az égő gyertyával a házból kilépett,
Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,
Elharapózott a mérges láng sebesen.

Egy láng lett a födél szempillantás alatt,
A láng piros nyelve az ég felé szaladt,
Feketévé vált a tisztakék égi bolt,
Elhaloványodott a teljes fényü hold.

A szokatlan világ amint elterjedett,
Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;
Kiterjesztett szárnyak sebes susogása
A falombozatok nyugalmát fölrázta.

A föltámadó nap legelső sugára
Lesütött a háznak füstölgő romjára,
Pusztult ablakán át benézett a házba,
Ott a haramjáknak csontvázait látta.
7

Jancsi már hetedhét országon túl jára,
Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
Egyszerre valami csillámlott előtte,
Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte.

Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen rázták szép sörényes fejöket.

Mikor őket Jancsi közeledni látta,
Alig fért meg szíve a bal oldalába’
Mert így gondolkodott: “Ha befogadnának,
Be örömest mennék én is katonának!”

Amint a katonák közelébe értek,
Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
“Vigyázz, földi! bizony rálépsz a fejedre…
Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?”

Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
“Én a kerek világ bujdosója vagyok;
Ha kegyelmetekkel egy sorba lehetnék,
A ragyogó nappal farkasszemet néznék.”

Szólt megint a vezér: “Jól meggondold, földi!
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
Rárontott a török a francia népre;
Franciáknak megyünk mi segedelmére.”

“Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú -
Nagyon kivánt dolog nekem a háború.

Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.”

Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
De még többet mondott sugárzó szemével;
Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
Megtetszett, és be is vette közlegénynek.

Cifra beszéd kéne azt elősorolni,
A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
S villogó kardját a napnak megmutatta.

Csillagokat rúgott szilaj paripája,
Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
De ő keményen űlt rajta, mint a cövek,
A földindulás sem rázhatta volna meg.

Bámulói lettek katonapajtási,
Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
És amerre mentek, s beszállásozának,
Induláskor gyakran sírtak a leányok.

Lyányokra nézve ami Jancsit illeti,
Egyetlenegy leány sem tetszett őneki,
Az igaz, hogy noha sok földet bejára,
Sehol sem akadt ő Iluska párjára.
8

Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
“Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?”

Nagy volt ijedtsége szegény magyaroknak,
Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;
Jó, hogy akkor azon a vidéken jára
Szerecsenországnak jószívű királya.

Ez a magyaroknak mindjárt pártját fogta,
Mert Magyarországot egyszer beutazta,
S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe
Igen becsületes módon bánt ővéle.

El sem feledte ezt a szerecsen király:
Azért a magyarok védelmére kiáll,
S a tatár császárral, kivel jóbarát volt,
Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:

“Kedves jóbarátom, ne bántsd e sereget,
Legkisebbet sem fog ez ártani neked,
Igen jól ismerem én a magyar népet,
Kedvemért bocsásd át országodon őket.”

“A kedvedért, pajtás, hát csak már megteszem.”
Szólt kibékülve a tatár fejedelem,
De még meg is írta az úti levelet,
Hogy senki se bántsa a magyar sereget.

Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,
De mégis örűlt, hogy elért a határra,
Hogyne örűlt volna? ez a szegény vidék
Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.
9

Tatárország hegyes-völgyes tartománya
Messziről nézett a seregnek utána,
Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.

Itt semmi különös nem történt népünkkel,
Csakhogy küszködnie kellett a hideggel,
Mert Taljánországban örökös tél vagyon;
Mentek katonáink csupa havon, fagyon.

No de a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkózott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak s hátokra vették a lovokat.
10

Ekképen jutottak át Lengyelországba,
Lengyelek földéről pedig Indiába;
Franciaország és India határos,
De köztök az út nem nagyon mulatságos.

India közepén még csak dombok vannak,
De aztán a dombok mindig magasabbak,
S mikor a két ország határát elérik,
Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.

Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót…
Hogyne az istenért? a nap fejök felett
Valami egy óra-járásra lehetett.

Enni nem ettek mást, mint levegőeget;
Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.
Hanem még italhoz is furcsán jutottak:
Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.

Elérték végtére tetejét a hegynek;
Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.

Amint ballagtak a csillagok közepett,
Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett:
“Azt mondják, ahányszor egy csillag leszalad,
A földön egy ember élete megszakad.

Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,
Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
Nem kínzanád tovább az én galambomat -
Mert lehajítanám mostan csillagodat.”

Eztán nem sokára lejtősen haladtak,
Alacsonyodtak már a hegyek alattok,
A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,
Mentül beljebb érték a francia földet.
11

A franciák földje gyönyörű tartomány,
Egész paradicsom, egész kis Kánaán,
Azért is vásott rá a törökök foga,
Pusztitó szándékkal azért törtek oda.

Mikor a magyarság beért az országba,
A törökök ott már raboltak javába’;
Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,
És üresen hagytak minden borospincét.

Látni lehetett sok égő város lángját,
Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,
Magát a királyt is kiűzték várából,
S megfosztották kedves egyetlen lyányától.

Így találta népünk a francia királyt,
Széles országában föl s le bujdosva járt;
Amint őt meglátták a magyar huszárok,
Sorsán szánakozó könnyet hullatának.

A bujdosó király ily szókat hallatott:
“Ugye, barátim, hogy keserves állapot?
Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,
S most küszködnöm kell a legnagyobb ínséggel.”

A vezér azt mondá vigasztalására:
“Ne busúlj, franciák fölséges királya!
Megtáncoltatjuk mi ezt a gonosz népet,
Ki ily méltatlanul mert bánni tevéled.

Ez éjjelen által kipihenjük magunk,
Mert hosszú volt az út, kissé elfáradtunk.
De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,
Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.”

“Hát szegény leányom, hát édes leányom?”
Jajdult föl a király, “őtet hol találom?
Elrabolta tőlem törökök vezére…
Aki visszahozza, számolhat kezére.”

Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;
Minden ember szivét reménység szállta meg.
Ez volt mindenkinek fejében föltéve:
“Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.”

Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak
Meg nem hallója az elmondott dolognak;
Jancsinak az esze más egyeben jára:
Visszaemlékezett szép Iluskájára.
12

Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
Mint amilyet hallott, mint amilyet látott
Mindjárt, mihelyest a föld szélére hágott.

Megszólalt a sereg harsány trombitája,
Minden legény talpon termett szózatára;
Jól kiköszörülték acélszablyáikat,
Azután nyergelték gyorsan a lovakat.

A király erőnek erejével rajt volt,
Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harcol;
Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
A királyhoz ilyen tanácsot intéze:

“Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
A te karjaid már gyöngék a csatára;
Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.

Bízd az isten után mireánk ügyedet;
Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,
Országodból tova űzzük ellenséged,
S elfoglalhatd újra a királyi széket.”

Erre a magyarság lóra kerekedett,
S keresni indult a rabló törököket;
Nem soká kereste, mindjárt rájok akadt,
És egy követ által izent nekik hadat.

Visszajött a követ, harsog a trombita,
Rémséges zugással kezdődik a csata;
Acélok csengése, torkok kurjantása
Volt a magyaroknál harci jel adása.

A sarkantyút vágták lovak oldalába,
Dobogott a földön lovak patkós lába,
Vagy talán a földnek dobbant meg a szíve,
E vészt jövendölő zajra megijedve.

Törökök vezére hétlófarkú basa,
Ötakós hordónak elég volna hasa;
A sok boritaltól piroslik az orra,
Azt hinné az ember, hogy érett uborka.

A török csapatnak nagy hasú vezére
Rendbe szedte népét a harcnak jelére;
A rendbe szedett nép ugyancsak megállott,
Amint megrohanták a magyar huszárok.

De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
Lett is nemsokára szörnyű rendzavarás;
Izzadott a török véres verítéket,
Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.

Hej csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,
Heggyé emelkedett már a török holttest.
De a basa még él mennykő nagy hasával,
S Kukoricza Jancsit célozza vasával.

Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának;
S ily szóval megy neki a török basának:
“Atyafi! te úgyis sok vagy egy legénynek;
Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.”

S akként cselekedett, amint megfogadta,
Szegény török basát kettéhasította,
Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
Igy múlt ki őkelme ebből a világból.

Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
Uccu! hátat fordít és futásnak ered,
Futott, futott s talán mostanság is futna,
Hogyha a huszárok el nem érték volna.

De bezzeg elérték, le is kaszabolták;
Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
Egyetlenegy nyargal még lóhalálába’,
Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.

Hát a török basa fia vágtatott ott,
Ölében valami fehérféle látszott.
A fehérség volt a francia királylyány;
Nem tudott magáról semmit, elájulván.

Soká nyargalt Jancsi, amíg utolérte,
“Megállj, a hitedet!” kiáltott feléje,
“Állj meg, vagy testeden mindjárt nyitok kaput,
Melyen által hitvány lelked pokolba fut.”

De a basa fia meg nem állott volna,
Ha a ló alatta össze nem omolna.
Összeomlott, ki is fújta ott páráját,
Basa fia ilyen szóra nyitá száját:

“Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
Ifjú vagyok még, az életet szeretem…
Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!”

“Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
Kezem által halni vagy te érdemetlen.
Hordd el magad innen, vidd hírűl hazádnak,
Haramja fiai hogy és mikép jártak.”

Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
És beletekintett gyönyörű szemébe,
Melyet a királylyány épen most nyita ki,
Mialatt ily szókat mondanak ajaki:

“Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?
Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
Háladatosságból én mindent megteszek,
Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.”

Jancsi ereiben nem folyt víz vér helyett,
Szívében hatalmas tusa keletkezett;
De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
Emlékezetébe hozván Iluskáját.

Nyájasdadon így szólt a szép királylyányhoz:
“Menjünk, rózsám, elébb az édesatyádhoz.
Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.”
S ló előtt a lyánnyal lassacskán ballagott.
13

Kukoricza Jancsi meg a királyleány
Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
A leáldozó nap utósó sugára
Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

Nem látott egyebet, csak a véres halált,
S hollósereget, mely a halottakra szállt;
Nemigen telt benne nagy gyönyörüsége,
Le is ereszkedett tenger mélységébe.

A csatahely mellett volt egy jókora tó,
Tiszta szőke vizet magába foglaló.
De piros volt az most, mert a magyar sereg
Török vértől magát vizében mosta meg.

Miután megmosdott az egész legénység,
A francia királyt várába kisérték;
A csatamezőtől az nem messzire állt…
Idekisérték hát a francia királyt.

Alighogy bevonult a várba a sereg,
Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.
Olyan volt mellette az ékes királylyány,
Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.

Hogy az öreg király leányát meglátta,
Reszkető örömmel borult a nyakába,
S csak azután mondta a következőket,
Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:

“Most már örömömnek nincsen semmi híja;
Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
Készítsen, ami jó, mindent vacsorára,
Az én győzedelmes vitézim számára.”

“Király uram! nem kell híni a szakácsot,”
A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
“Elkészítettem már mindent hamarjában,
Föl is van tálalva a szomszéd szobában.”

A szakács szavai kedvesen hangzottak
Füleiben a jó magyar huszároknak;
Nemigen sokáig hívatták magokat,
Körülülték a megterhelt asztalokat.

Amily kegyetlenűl bántak a törökkel,
Csak úgy bántak ők most a jó ételekkel;
Nem is csoda biz az, mert megéhezének
A nagy öldöklésben a derék vitézek.

Járta már a kancsó isten igazába’,
Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
“Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
Mert nagy fontosságu, amit majd beszélek.”

S a magyar huszárok mind figyelmezének,
Fölfogni értelmét király beszédének,
Aki egyet ivott, azután köhhentett,
S végre ily szavakkal törte meg a csendet:

“Mindenekelőtt is mondd meg a nevedet,
Bátor vitéz, aki lyányom megmentetted.”
“Kukoricza Jancsi becsületes nevem:
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.”

Kukoricza Jancsi ekképen felele,
Azután a király ily szót váltott vele:
“Én a te nevedet másnak keresztelem,
Mától fogva neved János vitéz legyen.

Derék János vitéz halld most beszédemet:
Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
És vele foglald el királyi székemet.

A királyi széken én sokáig ültem,
Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
Nehezek nekem már a királyi gondok,
Annakokáért én azokról lemondok.

Homlokodra teszem a fényes koronát,
Fényes koronámért nem is kívánok mást,
Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
Melyben hátralevő napjaimat éljem.”

A király szavai ím ezek valának,
Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
János vitéz pedig e szíves beszédet
Alázatos hangon ekkép köszöné meg:

“Köszönöm szépen a kelmed jó’karatját,
Amely reám nézve nem érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.

Hosszú históriát kéne elbeszélnem,
Miért e jósággal lehetetlen élnem;
De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
S én másnak terhére lenni nem szeretek.”

“De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
Hiábavalóság, ami téged aggaszt.”
Igy biztatta őt a jó francia király,
S János vitéz beszélt, amint itt írva áll:
14

“Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte
Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
Kukorica között találtak engemet,
Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.

Egy gazdaember jólelkü felesége
- Amint ő nekem ezt sokszor elmesélte -
Egyszer kinézett a kukoricaföldre,
S ott egy barázdában lelt engem heverve.

Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
És hazafelé ezt gondolta mentiben:
“Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.”

Hanem volt ám neki haragos vad férje,
Akinek én sehogy sem voltam ínyére.
Hej, amikor engem az ottan meglátott,
Ugyancsak járták a cifra káromlások.

Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
“Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal.
Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?

Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan,
Kednek gazdasága, ökre és juha van,
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia.”

Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
De azért rám soha jó szemet nem vetett.
Hogyha nem ment a dolgom maga rendiben,
Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.

Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
Részesűltem nagyon kevés örömekben;
Az egész örömem csak annyiból állott,
Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.

Ennek édesanyja jókor a síré lett,
Édesapja pedig vett más feleséget;
Hanem az apja is elhalt nemsokára,
Így jutott egyedűl mostohaanyjára.

Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
Be tudtam is őt szeretni, csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.

Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.

Hát mikor még aztán sihederré lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a szívem!
Csak úgyis voltam ám, mikor megcsókoltam,
Hogy a világ összedőlhetett miattam.

Sokszor megbántotta gonosz mostohája…
Isten neki azt soha meg ne bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.

Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
Belefektettük a jó asszonyt a sírba,
Aki engem talált, és aki, mondhatom,
Mint tulajdon anyám, úgy viselte gondom.

Kemény az én szívem, teljes életemben
Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
De nevelőanyám sírjának halmára
Hullottak könnyeim zápornak módjára.

Iluska is, az a szép kis szőke leány,
Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
Hogyne? az istenben boldogult jó lélek’
Kedvezett, amiben lehetett, szegénynek.

Nem egyszer mondta, hogy: “várakozzatok csak!
Én még benneteket összeházasítlak;
Olyan pár válik is ám tibelőletek,
Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!”

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
Meg is tette volna, hiszem az egy istent,
(Mert szavának állott ő minden időbe’)
Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.

Azután hát aztán, hogy meghalálozott,
A mi reménységünk végképp megszakadott:
Mindazonáltal a reménytelenségbe’
Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.

De az úristennek más volt akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.

Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
Keserű érzéssel mentem a világnak.
Bujdosva jártam a világot széltére,
Mígnem katonának csaptam föl végtére.

Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek -
Tudtuk, hogy hűségünk ugysem szegjük mi meg.

Azért szép királylyány ne tarts reám számot;
Mert ha nem bírhatom kedves Iluskámat:
Nem is fogok bírni senkit e világon,
Ha elfelejtkezik is rólam halálom.”
15

János vitéz ekkép végzé történetét,
Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
A királylyány arcát mosta könnyhullatás,
Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.

A király e szókat intézte hozzája:
“Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;
Hanem amit nyujtok hálámnak fejében,
Elfogadását nem tagadod meg tőlem.”

Erre kinyitotta kincstárát a király:
Parancsolatjára egy legény előáll,
S arannyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
János ennyi kincset még csak nem is látott.

“Nos hát János vitéz, lyányom megmentője,”
Beszélt a király, “ez legyen tetted bére.
Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
És boldogítsd vele magadat s mátkádat.

Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,
Kivánkozol lenni máris galambodnál,
Eredj tehát - hanem társid maradjanak;
Éljenek itt néhány mulatságos napnak.”

Ugy volt biz az, amint mondotta a király,
János vitéz kivánt lenni galambjánál.
Búcsuzott a királylyánytól érzékenyűl;
Aztán a tengerhez ment és gályára űlt.

A király s a sereg elkisérte oda.
Tőlök sok “szerencsés jó utat” hallhata,
S szemeikkel néztek mindaddig utána,
Míg a nagy messzeség ködöt nem vont rája.
16

Ment János vitézzel a megindult gálya,
Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
De sebesebben ment János gondolatja,
Utjában semmi sem akadályozhatta.

János gondolatja ilyenforma vala:
“Hej Iluskám, lelkem szépséges angyala!
Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
Hogy hazatart kinccsel bővelkedő mátkád.

Hazatartok én, hogy végre valahára
Sok küszködés után legyünk egymás párja.
Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
Senki fiára is többé nem szorulok.

Gazduram ugyan nem legszebben bánt velem;
Hanem én őneki mindazt elengedem.
S igazság szerint ő oka szerencsémnek:
Meg is jutalmazom, mihelyt hazaérek.”

Ezt gondolta János s több ízben gondolta,
Mialatt a gálya ment sebes haladva;
De jó messze volt még szép Magyarországtól,
Mert Franciaország esik tőle távol.

Egyszer János vitéz a hajófödélen
Sétált föl s alá az est szürkületében.
A kormányos ekkép szólt legényeihez:
“Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.”

Hanem János vitéz nem figyelt a szóra,
Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
Őszre járt az idő: ezek a madarak
Bizonyosan szülőföldéről szálltanak.

Szelíd epedéssel tekintett utánok,
Mintha azok neki jó hírt mondanának,
Jó hírt Iluskáról, szép Iluskájáról,
S oly régen nem látott kedves hazájáról.
17

Másnap, amint az ég alja jövendölte,
Csakugyan szél támadt, mégpedig nem gyönge.
Zokogott a tenger hánykodó hulláma
A zugó fergeteg korbácsolására.

Volt a hajó népe nagy megijedésben,
Amint szokott lenni olyan vad szélvészben.
Hiába volt minden erőmegfeszítés,
Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.

Sötét felhő is jön; a világ elborúl,
Egyszerre megdördül az égiháború,
Villámok cikáznak, hullnak szanaszerte;
Egy villám a hajót izről porrá törte.

Látszik a hajónak diribje-darabja,
A holttesteket a tenger elsodorja.
Hát János vitéznek milyetén sors jutott?
Őt is elsodorták a lelketlen habok?

Hej biz a haláltól ő sem volt már messze,
De mentő kezét az ég kiterjesztette,
S csodálatos módon szabadította meg,
Hogy koporsója a habok ne legyenek.

Ragadta őt a víz magasra, magasra,
Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;
Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
Megkapta a felhőt mind a két kezével.

Belekapaszkodott, el sem szalasztotta,
S nagy erőlködéssel addig függött rajta,
Mígnem a felhő a tengerparthoz ére,
Itten rálépett egy szikla tetejére.

Először is hálát adott az istennek,
Hogy életét ekkép szabadította meg;
Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,
Csakhogy el nem veszett a kinccsel élete.

Azután a szikla tetején szétnézett,
Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket.
A grifmadár épen fiait etette,
Jánosnak valami jutott az eszébe.

Odalopózkodott a fészekhez lassan
És a grifmadárra hirtelen rápattan,
Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,
S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.

Hányta volna le a madár nyakra-főre,
Lehányta volna ám, ha bírt volna véle,
Csakhogy János vitéz nem engedte magát.
Jól átszorította derekát és nyakát.

Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül;
Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:
Hát a viradatnak legelső sugára
Rásütött egyenest faluja tornyára.

Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,
Az öröm szemébe könnycseppeket idéz;
A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,
Vele a föld felé mindinkább közel jár.

Le is szállott végre egy halom tetején,
Alig tudott venni lélekzetet szegény,
János leszállt róla és magára hagyta,
És ment, elmerűlve mély gondolatokba.

“Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
De meghozom régi hűséges szívemet,
És ez elég neked, drága szép Iluskám!
Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.”

Ily gondolatokkal ért a faluvégre,
Érintette fülét kocsiknak zörgése,
Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;
Szüretre készűlt a falu lakossága.

Nem figyelmezett ő szüretre menőkre,
Azok sem ismertek a megérkezőre;
A falu hosszában ekképen haladott
A ház felé, ahol Iluskája lakott.

A pitvarajtónál be reszketett keze,
S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;
Benyitott végtére - de Iluska helyett
Látott a pitvarban idegen népeket.

“Tán rosz helyen járok” gondolta magában,
És a kilincs megint volt már a markában…
“Kit keres kegyelmed?” nyájasan kérdezte
János vitézt egy kis takaros menyecske.

Elmondotta János, hogy kit és mit keres…
“Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!
Bizony-bizony alighogy reáismértem,”
Szólott a menyecske meglepetésében.

“Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,
Odabenn majd aztán többet is beszélek.”
Bevezette Jánost, karszékbe ültette,
S így folytatta ismét beszédét mellette:

“Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
Tudja, én vagyok az a kis szomszédlány,
Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…”
“Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?”

Szavaiba vágott kérdezőleg János,
A menyecske szeme könnytől lett homályos.
“Hol van Iluska, hol?” felelt a menyecske,
“Szegény Jancsi bácsi!… hát el van temetve.”

Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,
Mert lerogyott volna kínos érzésében;
Nem tudott mást tenni, a szívéhez kapott,
Mintha ki akarná tépni a bánatot.

Igy űlt egy darabig némán merevedve,
Azután szólt, mintha álmából ébredne:
“Mondjatok igazat, ugye hogy férjhez ment?
Inkább legyen férjnél, mintsem hogy odalent.

Akkor legalább még egyszer megláthatom,
S édes lesz nekem e keserű jutalom.”
De a menyecskének orcáján láthatta,
Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.
18

János reáborult az asztal sarkára,
S megeredt könnyének bőséges forrása,
Amit mondott, csak úgy töredezve mondta,
El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:

“Miért nem estem el háború zajában?
Miért a tengerben sírom nem találtam?
Miért, miért lettem e világra, miért?
Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!”

Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,
Mintha munkájában elszenderűlt volna,
“Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?”
Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:

“Sok baja volt biz a szegény teremtésnek;
Kivált mostohája kinzása töré meg.
De meg is lakolt ám érte a rosz pára,
Mert jutott inséges koldusok botjára.

Aztán meg magát is szörnyen emlegette,
Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:
Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg.
Másvilágon, ha még szeretsz, tied leszek.

Ezek után kimult az árnyékvilágból;
A temetőhelye nincsen innen távol.
A falu népsége nagy számmal kisérte;
Minden kisérője könnyet ejtett érte.”

Kérelemszavára a szíves menyecske
Jánost Iluskája sírjához vezette;
Ottan vezetője őt magára hagyta,
Lankadtan borúlt a kedves sírhalomra.

Végiggondolta a régi szép időket,
Mikor még Iluska tiszta szive égett,
Szíve és orcája - s most a hideg földben
Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.

Leáldozott a nap piros verőfénye,
Halovány hold lépett a napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az őszi homályból,
János eltántorgott kedvese hantjától.

Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
Leszakította a virágszálat róla,
Elindult s mentében magában így szóla:

“Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik.”
19

János vitéznek volt utjában két társa:
Egyik a búbánat, amely szívét rágta,
Másik a kardja volt, bedugva hüvelybe,
Ezt a török vértől rozsda emésztette.

Bizonytalan úton ezekkel vándorolt.
Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,
S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,
Mikor így szólítá meg szíve bánatát:

“Mikor unod már meg örökös munkádat,
Te a kínozásban telhetetlen bánat!
Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hiába;
Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.

Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,
Látom, a halálért kell fordulnom máshoz.
Máshoz fordulok hát; ti viszontagságok!
Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.”

Ezeket gondolta s elhagyta bánatát.
Ez szívéhez vissza most már csak néha szállt,
Hanem ismét eltünt; (mert be volt az zárva,
S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára.)

Utóbb a könnyel is végkép számot vetett,
Csupán magát vitte a megunt életet,
Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,
Ott szekeret látott, amint belelépe.

Fazekasé volt a szekér, melyet látott;
Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;
Ütötte lovait a fazekas, szegény,
A szekér azt mondta: nem mozdulok biz én.

“Adj’ isten jó napot” szólott János vitéz;
A fazekas rútul a szeme közé néz,
S nagy bosszankodással im ezeket mondja:
“Nem nekem… van biz az ördögnek jó napja.”

“Be rosz kedvben vagyunk” felelt neki János.
“Hogyne? mikor ez az út olyan posványos.
Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;
De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.”

“Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak,
Ezen az úton itt vajjon hova jutnak?”
Kérdé János vitéz egy útra mutatva,
Mely az erdőt jobbra végighasította.

“Ezen az úton itt? dejsz erre ne menjen,
Nem mondok egyebet;… odavesz különben.
Óriások lakják ott azt a vidéket,
Nem jött ki még onnan, aki odalépett.”

Felelt János vitéz: “Bízza kend azt csak rám.
Mostan a szekérhez lássunk egymás után.”
Így szólott, aztán a rúd végét megkapta,
S csak tréfamódra a sárból kiragadta.

Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,
De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;
Amire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,
János vitéz már jól benn járt az erdőben.

János vitéz ment és elért nemsokára
Az óriásföldnek félelmes tájára.
Egy vágtató patak folyt a határ mellett:
Hanem folyónak is jóformán beillett.

A pataknál állt az óriásföld csősze;
Mikor János vitéz a szemébe néze,
Oly magasra kellett emelnie fejét,
Mintha nézné holmi toronynak tetejét.

Óriások csősze őt érkezni látta.
S mintha mennykő volna, igy dörgött reája:
“Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; -
Talpam úgyis viszket, várj, majd rád gázolok.”

De az óriás amint rálépett volna,
János feje fölött kardját föltartotta,
Belelépett a nagy kamasz és elbődült,
S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.

“Éppen úgy esett ez, amint csak kivántam.”
János vitéznek ez járt gondolatában;
Amint ezt gondolta, szaladni is kezdett,
S az óriás felett átmente a vizet.

Az óriás még föl nem tápászkodhatott,
Amint János vitéz a túlpartra jutott,
Átjutott és nekisuhintva szablyáját,
Végigmetszette a csősz nyaka csigáját.

Nem kelt föl többé az óriások csősze,
Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;
Napfogyatkozás jött szeme világára,
Melynek elmulását hasztalanul várta.

Keresztülfutott a patak vize testén;
Veres lett hulláma vértől befestetvén. -
Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?
Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.
20

János az erdőben mindig beljebb haladt;
Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt,
Mert nem látott minden léptében-nyomában
Olyat, amit látott Óriásországban.

Volt ennek a tájnak sok akkora fája,
Hogy a tetejöket János nem is látta.
Aztán olyan széles volt a fák levele,
Hogy szűrnek is untig elég volna fele.

A szunyogok itten akkorákra nőttek,
Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének.
Volt is mit aprítni János szablyájának;
Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak.

Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!
Látott egyet űlni egyik fa sudarán,
Lehetett valami két mérföldre tőle,
Mégis akkora volt, hogy felhőnek vélte.

Így ballagott János bámulva mód nélkül.
Egyszerre előtte valami sötétül.
Az óriás király nagy fekete vára
Volt, ami sötéten szeme előtt álla.

Nem hazudok, de volt akkora kapuja,
Hogy, hogy… biz én nem is tudom, hogy mekkora,
Csakhogy nagy volt biz az, képzelni is lehet;
Az óriás király kicsit nem építtet.

Hát odaért János s ekkép elmélkedék:
“A külsejét látom, megnézem belsejét;”
S nem törődve azon, hogy majd megugratják,
Megnyitotta a nagy palota ajtaját.

No hanem, hisz ugyan volt is mit látnia!
Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia.
Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.

Mikor János vitéz a házba belépett,
Nemigen kivánta meg ezt az ebédet;
De az óriások jószivü királya
Az ebéddel őt ily szépen megkinálta:

“Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk,
Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk;
Fogadd el, különben száraz ebédünket
Ízről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.”

Az óriás király ezt nem úgy mondotta,
Hogy János tréfára gondolhatta volna;
Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt:
“Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;

De ha kivánjátok, megteszem, miért ne?
Társaságotokba beállok ebédre,
Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek,
Számomra előbb kis darabot törjetek.”

Letört a sziklából valami öt fontot
A király, s amellett ily szavakat mondott:
“Nesze, galuskának elég lesz e darab,
Aztán gombócot kapsz, hanem összeharapd.”

“Harapod bizony te, a kínos napodat!
De fogadom, bele is törik a fogad!”
Kiáltott fel János haragos beszéddel,
S meglódította a követ jobb kezével.

A kő úgy a király homlokához koppant,
Hogy az agyveleje azonnal kiloccsant.
“Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre,”
Szólt s kacagott János “ráforrt a gégédre!”

És az óriások elszomorodának
Keserves halálán a szegény királynak,
S szomorúságokban elfakadtak sírva…
Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna.

A legöregebbik szólt János vitézhez:
“Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz!
Mert mi téged ime királynak fogadunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!”

“Amit bátyánk mondott, közös akaratunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!”
A többi óriás ekképen esengett,
“Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.”

Felelt János vitéz: “Elfogadom tehát
Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát.
Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem,
Itt hagyok valakit királynak helyettem.

Már akárki lesz is, az mindegy énnekem.
Kendtektől csupán ez egyet követelem:
Amidőn a szükség úgy hozza magával,
Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.”

“Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.”
Az öreg óriás ezeket mondotta,
S János vitéznek a sípot általadta.

János bedugta a sípot tarsolyába,
Kevélyen gondolva nagy diadalmára,
És számos szerencse-kivánások között
Az óriásoktól aztán elköltözött.
21

Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,
De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,
Annál sötétebb lett előtte a világ,
S egyszerre csak annyit vesz észre, hogy nem lát.

“Éj van-e vagy szemem világa veszett ki?”
János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.
Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa.

Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;
János vitéz csak úgy tapogatva ballag,
Néha feje fölött elreppent valami,
Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.

Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,
Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen.
Boszorkányoknak a sötétség országa
Rég ideje a, hogy birtoka, tanyája.

Ország gyülését őkelmök itt tartanak,
Éjfél idejében idelovaglanak.
Most is gyülekeznek ország gyülésére
A sötét tartomány kellő közepére.

Egy mélységes barlang fogadta be őket,
A barlang közepén üst alatt tűz égett.
Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet
János vitéz s annak irányán sietett.

Mikor János vitéz odaért: valának
Egybegyülekezve mind a boszorkányok.
Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,
Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.

A sok vén szipirtyó benn csak ugy hemzsegett.
Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,
Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

De ki tudná sorra mind előszámlálni?
Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,
Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya.
Erre egy gondolat agyán átvillana.

Tarsolyához nyúlt, hogy sípját elővegye,
Az óriásoknak hogy jőjön serege,
Hanem megakadt a keze valamiben,
Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen.

A seprők voltak ott egymás mellé rakva,
Miken a boszorkány-nép odalovagla.
Fölnyalábolta és messzire elhordá,
Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.

Ekkor visszatért és sípjával füttyentett
És az óriások rögtön megjelentek.
“Rajta, törjetek be szaporán, legények!”
Parancsolá János, s azok betörének.

No hisz keletkezett cifra zenebona;
A boszorkánysereg gyorsan kirohana;
Keresték a seprőt kétségbeeséssel,
De nem találták, s így nem repülhettek el.

Az óriások sem pihentek azalatt,
Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,
S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’,
Hogy széjjellapultak lepények módjára.

Legnevezetesebb a dologban az volt,
Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
S derűlt lassanként a sötétség országa.

Már csaknem egészen nap volt a vidéken,
Az utolsó banya volt a soron épen…
Kire ismert János ebbe’ a banyába’?
Hát Iluskájának mostohaanyjára.

“De, kiáltott János, ezt magam döngetem.”
S óriás kezéből kivette hirtelen,
Hanem a boszorkány kicsusszant markából,
Uccu! szaladni kezd, és volt már jó távol.

“A keserves voltát, rugaszkodj utána!”
Kiáltott most János egyik óriásra.
Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,
És a levegőbe magasra hajtotta.

Igy találták meg az utolsó boszorkányt
Halva, János vitéz faluja határán;
S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
Mégcsak a varju sem károgott utána.

Sötétség országa kiderült végképen,
Örökös homálynak napfény lett helyében,
János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,
A tűz minden seprőt hamuvá égetett.

Az óriásoktól azután bucsút vett,
Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.
Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,
S János vitéz jobbra és ők balra mentek…
22

Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szive a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, amit akkor érzett.

Ott állott a rózsa mellére akasztva,
Melyet Iluskája sírjáról szakaszta,
Valami édesség volt érezésében,
Ha János elmerült annak nézésében.

Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,
Hagyva maga után piros alkonyatot;
A piros alkony is eltűnt a világról,
Követve fogyó hold sárga világától.

János még ballagott; amint a hold leszállt,
Ő fáradottan a sötétségben megállt,
S valami halomra fejét lehajtotta,
Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.

Ledőlt, el is aludt, észre nem is véve,
Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
Harcoltak hantjai a rontó idővel.

Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
A száját mindenik sírhalom feltátja,
S fehér lepedőben halvány kisértetek
A sírok torkából kiemelkedtenek.

Táncot és éneket kezdettek meg legott,
Lábok alatt a föld reszketve dobogott;
Hanem János vitéz álmai közepett
Sem énekszóra, sem táncra nem ébredett.

Amint egy kisértet őt megpillantotta,
“Ember, élő ember!” e szót kiáltotta,
“Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő,
Tartományunkba belépni mikép mer ő?”

És odasuhantak mind a kisértetek,
És körülötte már karéjt képeztenek,
És nyultak utána, de a kakas szólal,
S a kisértet mind eltűnt a kakasszóval.

János is felébredt a kakas szavára,
Testét a hidegtől borzadás átjárta;
Csipős szél lengette a síri füveket,
Lábra szedte magát s utra kerekedett.
23

János vitéz egy nagy hegy tetején jára,
Hogy a kelő hajnal rásütött arcára.
Gyönyörűséges volt, amit ekkor látott,
Meg is állt, hogy körülnézze a világot.

Haldoklófélben volt a hajnali csillag,
Halovány sugára már csak alig csillog,
Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,
Mikor a fényes nap föllépett az égre.

Föllépett aranyos szekeren ragyogva,
Nyájasan nézett a sík tengerhabokra,
Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,
Elfoglalva térét a végtelenségnek.

Nem mozdult a tenger, de fickándoztanak
Sima hátán néha apró tarka halak,
S ha napsugár érte pikkelyes testöket,
Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.

A tengerparton kis halászkunyhó álla;
Öreg volt a halász, térdig ért szakálla,
Épen mostan akart hálót vetni vízbe,
János odament és tőle ezt kérdezte:

“Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,
Átszállít-e engem tenger más partjára?
Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem,
Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.”

“Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem,”
Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden.
“Megtermi mindenkor a tenger mélysége,
Ami kevésre van éltemnek szüksége.

De micsoda járat vetett téged ide?
Az óperenciás tenger ez, tudod-e?
Azért semmi áron által nem vihetlek,
Se vége, se hossza ennek a tengernek.”

“Az óperenciás?” kiáltott fel János,
“Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos;
De már igy átmegyek, akárhová jutok.
Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.”

És megfújta sípját. A sípnak szavára
Egy óriás mindjárt előtte is álla.
“Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?”
Kérdi János vitéz “gázolj által velem.”

“Át tudok-e?” szól az óriás és nevet,
“Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet.
Így ni, most kapaszkodj meg jól a hajamba.”
És már meg is indult, amint ezt kimondta.
24

Vitte az óriás János vitézünket;
Nagy lába egyszerre fél mérföldet lépett,
Három hétig vitte szörnyü sebességgel,
De a tulsó partot csak nem érhették el.

Egyszer a távolság kékellő ködében,
Jánosnak valami akad meg szemében.
“Nini, ott már a part!” szólt megörvendezve.
“Biz az csak egy sziget,” felelt, aki vitte.

János ezt kérdezte: “És micsoda sziget?”
“Tündérország, róla hallhattál eleget.
Tündérország; ott van a világnak vége,
A tenger azon túl tűnik semmiségbe.”

“Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom,
Mert én azt meglátni fölötte kivánom.”
“Elvihetlek,” felelt az óriás neki,
“De ott életedet veszély fenyegeti.

Nem olyan könnyű ám a bejárás oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…”
“Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig;
Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.”

Szófogadásra igy inté az óriást,
Aki tovább nem is tett semmi kifogást,
Hanem vitte őtet és a partra tette,
És azután utját visszafelé vette.
25

Tündérország első kapuját őrzötte
Félrőfös körmökkel három szilaj medve.
De fáradságosan János keze által
Mind a három medve egy lett a halállal.

“Ez elég lesz mára,” János ezt gondolta,
Nagy munkája után egy padon nyugodva.
“Ma ezen a helyen kissé megpihenek,
Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.”

És amint gondolta, akkép cselekedett,
Második kapuhoz másnap közeledett.
De már itt keményebb munka várt ám rája,
Itt őrzőnek három vad oroszlán álla.

Hát nekigyűrközik; a fenevadakra
Ráront hatalmasan, kardját villogtatva;
Védelmezték azok csunyául magokat,
De csak mind a három élete megszakadt.

Igen feltüzelte ez a győzedelem,
Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen,
De letörölve a sűrü verítéket,
A harmadik kapu közelébe lépett.

Uram ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa;
Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása.
Egy nagy sárkánykígyó áll itt a kapuban;
Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.

Bátorság dolgában helyén állott János,
Találós ész sem volt őnála hiányos,
Látta, hogy kardjával nem boldogúl itten,
Más módot keresett hát, hogy bemehessen.

A sárkánykígyó nagy száját feltátotta,
Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja;
S mit tesz ez, a dolog ilyen állásába’?
Hirtelen beugrik a sárkány torkába.

Sárkány derekában kereste a szívet,
Ráakadt és bele kardvasat merített.
A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett,
S kinyögte magából a megtört életet.

Hej János vitéznek került sok bajába,
Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába.
Végtére kifurta, belőle kimászott,
Kaput nyit, és látja szép Tündérországot.
26

Tündérországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.

Benne tündérfiak és tündérleányok
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel, sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.

Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül
Gyakran a tündérek szeméből könny gördül;
Leszivárog a könny a föld mélységébe,
És ennek méhében gyémánt lesz belőle.

Szőke tündérlyányok sárga hajaikat
Szálanként keresztülhúzzák a föld alatt;
E szálakból válik az aranynak érce,
Kincsleső emberek nem kis örömére.

A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak
Szemsugarából a tündérleányoknak;
Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,
Ékesítik vele a felhős ég boltját.

Van a tündéreknek virágnyoszolyája,
Örömtől ittasan heverésznek rája;
Illatterhes szellők lanyha fuvallatja
Őket a nyoszolyán álomba ringatja.

És amely világot álmaikban látnak,
Tündérország még csak árnya e világnak.
Ha a földi ember először lyányt ölel,
Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.
27

Hogy belépett János vitéz ez országba,
Mindent, amit látott, csodálkozva láta.
A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,
Alighogy merészelt körültekinteni.

Meg nem futamodtak tőle a tündérek,
Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
Illeték őt nyájas enyelgő beszéddel,
És a szigetbe őt mélyen vezették el.

Amint János vitéz mindent megszemléle,
S végtére álmából mintegy föleszméle:
Kétségbeesés szállt szivének tájára,
Mert eszébe jutott kedves Iluskája.

“Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
Az életen által én egyedül menjek?
Amerre tekintek, azt mutassa minden,
Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?”

Tündérországnak egy tó állott közepén,
János vitéz búsan annak partjára mén,
S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

“Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én is majd követlek.”
S beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…

De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt leányt kiszabadította.

Hát az élet vize volt ez a tó itten,
Mindent föltámasztó, ahova csak cseppen.
Iluska porából nőtt ki az a rózsa,
Igy halottaiból őt föltámasztotta.

Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
Mikor Iluskáját a vizből kihozta,
S rég szomjas ajakán égett első csókja.

Be szép volt Iluska! a tündérleányok
Gyönyörködő szemmel mind rábámulának;
Őt királynéjoknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.

A tündérnemzetség gyönyörű körében
S kedves Iluskája szerető ölében
Mai napig János vitéz őkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest, 1844, november-december)

Kortárs irodalomra kötelezők

Posted by Bejus on nov 9, 2009 in Nincs kategorizálva

Zelk Zoltán: Sirály

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény,a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék… Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
„Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk…”

Talán bizony… Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó –
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány –
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő –
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat –
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek –
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák –
ha ennyi lenne a világ…

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad –
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt… , istenem… hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel… Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
Hajolj fölém, mint hajdanán…
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. –
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behúnyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsiroskenyeret –
egy harapás nekem… neked…

Mintha ott… akkor… két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt –
Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet –
Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll –
de itt benn ez a január.
S a papiron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony… délelőtt… –
Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs…
S a nap s a hold reflektora –
én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja –
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,
villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved –:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok –
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled…
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van… Lámpád se ég…
Csenddé alvadnak a neszek…
Én állok kint… Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya…
Aztán a száj, a szó, az a
„Haza jöttél?” – „Haza… Haza!”

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát –
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.

Utassy József
Zúg Március

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a kétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!

SZAKMAI SZIGORLAT

Posted by Bejus on jún 7, 2009 in Tételek

1. A kultúraközi kommunikáció fogalma.
A participáció jelentősége a társadalmi folyamatokban.
A társadalmi tudás megszerveződése/megszervezése: iskoláztatás, írásbeliség, nyomtatás, a nyomtatás jelentősége. Kommunikációs forradalom

2. Polgári nyilvánosság, a nyilvánosság szerkezetváltozása.
A média hatása a társadalomban
A polgári sajtó. A koalíciós időszak és a személyi kultusz újságírása. A Kádár-korszak sajtóélete. lapok, kiemelkedő publicisták.
A kommunikatív jelenség és a személyközi kommunikáció megkülönböztetése

3. A kultúraközi kommunikáció szerepe a mindennapi életben szervezésében
Gondolatok az információs társadalomról
A személyközi kommunikáció alapfunkciói, Jacobson szerinti hatos felosztás

4. A közvélemény jellemzői és befolyásoló tényezői
A különböző kultúrák közötti rendszeres vagy esetleges érintkezés
Az olvasás terjedése. A tudás egalizálása. A könyvpiac feltalálása. Könyvkereskedelem. Kiadás, kiadó. A szerző. Könyvterjesztés. A szerzői jog

5. A látens közvélemény. A hallgatás spriálja
milyen történeti helyzetben alakult ki a kultúraközi kommunikáció ma használatos kategóriája?
A nyilvánosság, mint társadalmi kategória
Paranyelv, proxemika és a környezeti tényezők

1. A kultúraközi kommunikáció fogalma

A kultúraközi kommunikáció (vagy közismertebb nevén interkulturális kommunikáció) alatt elsősorban a különböző kultúrák, társadalmi és etnikai csoportokhoz tartozó egyének közötti kommunikációt értjük. Az interkulturális kommunikációval foglalkozó kutatások egyik legalapvetőbb tézise (=tétel), hogy a valamilyen szempontból megkülönböztethető csoportokhoz tartozó emberek többé-kevésbé egy-egy azonos kultúra részesei vagy tulajdonosai.

Niedermüller Péter szerint azokat a helyzeteket ls folyamatokat kell megvizsgálni, amelyeknek során a különböző kulturális kódokkal, készségekkel és képességekkel rendelkező emberek egymással kommunikálnak, illetve együttműködnek.

Vagyis:
a.) vizsgáljuk a társadalom-, illetve kultúraelméleti kontextust (=környezet), amelyen belül a kultúraközi kommunikáció perspektívája (=nézőpont) kialakult
b.) feladata, hogy áttekintést nyújtson az idevonatkozó legfontosabb kulturális antropológiai kutatásokról, valamint néhány, a kulturális antropológiával érintkező területről
c.)valamint feladata, hogy rávilágítson a társadalmi élet néhány olyan tartományára, ahol a kultúraközi kommunikáció lényeges szerepet tölt be a mindennapi élet szervezésében

A kultúraközi kommunikáció fogalmát a kulturális antropológián belül legalább három különböző, de egymással összefüggő szempontból lehet értelmezni. Egyrészt tekinthetjük az emberek közötti kommunikáció egy sajátos formájának, amelynek során különböző kultúrákhoz tartozó emberek kommunikálnak egymással. Másrészt jelölheti egyes társadalomtudományi diszciplínák (=tudományág) konkrét kutatási tárgyát, amely az előbb említett jelenséget valamilyen szempontból - pl japánok és amerikaiak kommunikációja, viselkedése üzleti tárgyalások során - vizsgálja. Végül pedig úgy is értelmezhetjük ezt a kategóriát, mint amely az empirikus (=tapasztalati) kultúrakutatás, továbbá mindenekelőtt a kulturális antropológia egyik lényegi és konstitutív (=lényeget alkotó) perspektíváját jelöli.

1. A participáció jelentősége a társadalmi folyamatokban

Participáció:
1.) az a tény, hogy valaki részt vesz valamiben
2.) részvét, együttérzés
3.) érdeklődés

Egy olyan folyamat, melyben egyének vagy csoportok összegyűlnek, hogy kommunikáljanak, interakcióba (=kölcsönös viszony) lépjenek egymással, információt cseréljenek, vagy ismereteket halmozzanak fel bizonyos témákkal, problémákkal, döntésekkel kapcsolatban, problémamegoldásban közösen vegyenek részt.

Participációs iskola:
Horányi Özséb nevéhez fűződik, aki úgy véli a kommunikációt az emberek arra használják, hogy felismerjék életükben a problémás helyzeteket, illetve közösen, segítséggel megoldják azokat. Horányi Özséb ás munkatársai például kialakították a kommunikáció úgynevezett participációs modelljét, amely szerint a kommunikáció lényege a részvétel a probléma-megoldási folyamatban, illetve a részesülés abból a tudáskészletből, erőforráshalmazból, amely a megoldáshoz szükséges.

A kommunikáció participációs felfogása abból indul ki, hogy a kommunikáció voltaképpen a probléma felismeréséhez és a problémamegoldáshoz szükséges releváns (=ide tartozó, fontos, lényeges) felkészültség elérhetőségét jelenti egy (problémamegoldó) ágens (=közvetítő) számára. Ez egy állapot: az ágens világának egy lehetséges állapota. Akkor tekinthető a problémamegoldáshoz releváns felkészültség elérhetőnek, ha akkor, amikor az ágensnek szüksége van rá, képes használni a szükséges felkészültséget a probléma megoldása érdekében. Az “akkor, amikor” az időpontra utal: egyrészt nyilvánvaló, hogy ez az időpont jelenthet kisebb-nagyobb időtartamokat a megoldandó probléma természetének megfelelően; másrészt viszont azt mindenképpen jelenti, hogy az idő a probléma felismerése és megoldása szempontjából meghatározott tényező.

A TÉTEL TOVÁBBI RÉSZE ÉRTELMEZÉS ALATT

1. A társadalmi tudás megszerveződése/megszervezése: iskoláztatás, írásbeliség, nyomtatás,a nyomtatás jelentősége. Kommunikációs forradalom

“Az írás eleinte igazságtechnikai célokra, később egy művelt réteg irodalmi önkifejezésére szolgál. Ezzel megszületik a szerző szerepe, ami megnyilatkozásait egy meghatározatlan, általános közönséghez intézheti, az értelmezőé, aki egy hagyományt tanítás és bírálat révén fejleszt tovább és az olvasóé, aki olvasmányának megválogatása által dönt arról, hogy milyen áthagyományozott kommunikációban szeretne részt venni.”
(Habermas)

A honfoglalás kori magyarság egy olyan félnomád nép, mely magas szintű, de az itt élő népektől eltérő kultúrával rendelkezett. Ez a kultúra később eltűnt, illetve beolvadt, és valószínűleg ez történt írásukkal is.

Kb. 1000 éve azonban a magyarság új kultúrkörhöz csatlakozott - felvette a kereszténységet, s így betagolódott Nyugat-Európába - megismerte a latin írásbeliséget. A magyarságban volt befogadó közeg a latin írásra, ezt bizonyítja az, hogy gyors befogadásról van szó. A gyorsaság oka az, hogy sem az államigazgatás, sem a katolikus egyház nem nélkülözhette az írást. Kezdetben idegenek (németek, franciák) birtokolták, majd a hazai kolostorokban kialakult a hazai (latin) írástudóréteg.

A 11-12 században végig a latin nyelvűség és az egyházi jelleg dominált. A 12. század végén III. Béla írta elő az udvari ügyintézést. A meginduló folyamat csúcspontjának az Aranybulla tekinthető, amikor írásban zajlott egy fontos közjogi aktus. Az írástudók zömében klerikusok (=egyházi rendbe tartozó) voltak, kevés volt köztük a világi, azaz szűk körre korlátozódott az írásbeliség. Összességében tehát az mondható el, hogy Magyarországon a középkorban a latin nyelvűség és az egyházi jelleg volt a meghatározó.

A 14. században, Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása alatt, eleven könyvkultúra bontakozott ki (ennek jele pl a Képes Krónika), így amikor a reneszánsz elérte Magyarországot, már volt olyan közeg, amelyre épülhet. Mátyás, akit Vitéz János nevelt, átlagon felüli műveltséggel rendelkezett, és uralkodása alatt létrehozta a kivételes értékű könyvtárát a Bibliotheka Corvinianát. Kb. 2-2,5 ere kötetet tartalmazott, melyek többsége Itáliában készült.

A világi főurak közömbösek voltak még ebben az időszakban a kultúra iránt. Az írásbeliséget még ebben az időszakban is csak egy szűk szellemi elit birtokolta és még mindig a latin nyelvűség volt a jellemző.

A 15-16. század fordulóján az apácakolostorokban kezdődőt a magyar nyelvű kódexek írása és olvasása. Ennek oka az, hogy az apácák számára nem volt kötelező a latin nyelv - kialakulhatott a magyar nyelvű írásbeliség.

1472-73-ban megalapították az első nyomdát Magyarországon, azaz már Mátyás uralkodása alatt megjelent egy új információrögzítő és- közvetítő forma. A könyvgyűjtők azonban csak a kéziratos könyveket tekintették könyvnek - a nyomtatott dokumentumokat gyatra, de használható változatnak tartották. Ugyanakkor valószínűleg Mátyás is felismerte a benne rejlő lehetőségeket, azt, hogy sokakhoz eljuthat. Mátyás halála után hosszú idő telt el az újabb nyomdaalapításokig - ezeknek alapját már a reformáció jelentette. 1520-30-as évektől már folyamatosan működtek nyomdák Magyarországon.

A 16 századtól meghatározó lett a magyar nyelvűség, hiszen a hittérítésben is fontos szerepet játszottak a nyomtatott magyar nyelvű dokumentumok. Emellett a reformált vallásokban nagyobb szerephez jutottak a világiak, így megfigyelhető egyfajta világiasodás. Mindezek visszahatottak a katolikus egyházra is - ennek is változnia kellett: megjelentek a magyar nyelvű prédikációk, könyvek: kiszélesedett az írástudók köre, melyet a következő csoportok alkottak:
- egyházi és világi értelmiségiek
- főnemesek
- a köznemesi réteg azon része, mely iskoláztatja gyermekeit
- a mezővárosi parasztpolgárok (cél: Biblia-olvasás)
- a szabad királyi városok lakossága

A parasztság körében azonban szerény az írást-olvasást birtoklók köre. Zömük írástudatlan volt. Megjelent a funkcionális analfabétizmus: a gyermekeik telente iskolába jártak, de a mindennapokban nem használták az ott tanultakat, így elfelejtették.

A 18. században megjelenő felvilágosodás az iskoláztatás kiterjedését összekötötte. Az 1777-ben kiadott Ratio Educatonis, mely a katolikus, görög katolikus iskolákra terjedt ki, tankötelezettséget írt elő.

A művelődésnek nagy lendületet adott a nemzeti mozgalom kibontakozása, a polgáriasodás kezdete is. A Ratio után többször visszaértek a tankötelezettség kérdésére - pl. az 1840-es években törvénytervezet is készült, melyet azonban nem fogadtak el. 1848-49 után a magyarországi írni-olvasni tudók aránya jelentősen megnövekedett, de igazi áttörés csak 1868 után történt. Ekkor lépett életbe az Eötvös József nevéhez kapcsolható népoktatási törvény, mely előírta a tankötelezettséget, sőt szankciókat vezetett be a törvényt benem tartó szülők ellen. Az oktatás feltétele volt a megfelelő iskolaépület, így megkezdődött egy iskolaépítési kampány. Kiépült egy korszerű népoktatási rendszer, melynek hátterében a gazdasági fellendülés, a sajtószabadság, a kedvező politikai légkör állt. Az analfabéták aránya folyamatosan, gyorsan csökkent.

Megnőtt a potenciális olvasók száma, létrejött a tömegkönyv és - sajtó. Megnőtt a kiadott dokumentumok példányszáma - pl Jókai Mór 100 kötetes kiadását 100.000. példány/kötet jellemezte, a lapoknál nem volt ritka a 100.000 példány (az Est naponta több mint 400.000 példányban jelent meg)

Minél nagyobb szerepet kapott az írás a közkommunikációban és a kultúra termelésében, annál inkább kulturális minimummá vált az írás-olvasás képessége.

Az írás ugyanúgy közösségépítő, mint a beszéd, csak sokkal intenzívebben teszi azt, mivel mindenki számára ugyanabban a formában férhető hozzá. Lehetővé teszi, hogy az egyik generáció által megszerzett és felhalmozódott információ maradéktalanul átöröklődjön egy következő generációra.

Nyomtatás általános jellemzői:
- a könyvnyomtatással növekedésnek indul az írni-olvasni tudók a középkor századaiban igen szűk tábora
- kiépül és egyre bővül az iskolai oktatás, növekszik az irodalmi művek közönsége, de szaporodnak maguk az alkotók és a művek is
- megjelenik a sajtó
- minden, ami igazán fontos és mértékadó, nyomtatásban jelenik meg, könyvekben, újságokban és egyéb sajtótermékekben terjesztődik, és könyvtárakban, levéltárakban tárolódik, halmozódik fel
- a könyvnyomtatás megjelenésével alapvető változások indulnak be az írásbeliségben: egyrészt mennyiségileg, hiszen az írás hatókörét kiterjesztette térben és időben, másrészt minőségileg is, hiszen azáltal, hogy rögzítette a betűképet, egyben az olvasást is könnyítette

Elterjedésének okai:
- megnövekedett az olvasható szövegekre irányul kereslet, és Gutenberg találmánya kielégítette ezt a keresletet, másrészt azonban maga a könyvnyomtatás is új keresletet generált
- az általános írni és olvasni tudás eszménye is ekkoriban született, miközben megvalósulására igen sokat kellett várni, elsősorban azért, mert az újkori munkaviszonyok még korántsem tették elérhetővé azt
- a könyvnyomtatás az írni olvasni tudás népszerűsítőjeként működött
- a nyomtatás technika által előidézett fejlődés kevésbé látványos, de nem kevésbé fontos eredménye volt az óriási előrelépés az írás szabványosítása terén

Kommunikációs forradalom:
- i.e. 1700 körül alfabetikus írás megjelenése a Közel-Keleten
- 868- első máig fennmaradt könyv - Kína - Gyöngy Szutra
- 4-5. század kézzel írt kódexek kora Európában
- 1100-as évek - papír - Kínából
- 1455 - Gutenberg - 42 soros Biblia
- 1840-es évek - Morse-féle távíró
- TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ

2. A polgári nyilvánosság, a nyilvánosság szerkezetváltozása

A modern polgári nyilvánosság modelljét Jürgen Habermas dolgozta ki, A polgári nyilvánosság szerkezetváltozása című könyvében. Ez a nyilvánosság egy speciális történelmi pillanatban és társadalmi struktúrában jelent meg, ettől a társadalmi kontextustól (=környezet) függetlenül nem általánosítható. A 18-19. századi nyugat-európai országokban a piacgazdaság létrehozott egy gazdasági értelemben vett magánszférát, amelyen belül a személy vagy a család érdekei más, személy-feletti viszonyoktól elválasztottan lettek megragadhatóak.

Ebben a gazdaságilag előállt magánszférában kialakult egy sajátos polgári tudat, s a magánszféra kulturális kidolgozásának nyilvánossága (regények, irodalom, színház, hangversenyek stb.) Az irodalom, a levelezés, a kialakuló magánszféra nyilvánossága mellett, és részben erre építve, létrejöttek olyan helyek és csatornák, ahol az emberek a magánszféra kérdései helyett a hatalom döntéseiről kezdtek vitatkozni. Az újságok, a kávéházak, a felszabaduló szalonok (Franciaországban) vagy az asztaltársaságok (Német6országban) olyan beszélgetéseknek, vitáknak tudtak otthont adni, amelyekben a résztvevők egyenlő felekként léphettek fel a vitában, nem kötötte őket például a vendéglátó személye, vagy az udvar szabályai.

Az így kialakuló közszféra, vagy politikai nyilvánosság a közhatalom feletti kritika szférája. Feltételesen itt mindenki közember - mint ahogyan a magánszférában közös emberi lényegükből fakadóan egyenlők voltak, mint magánemberek. A közszféra elvárása, hogy a törvény olyan racionális, szükségszerű viszonylatokat rögzítsen, amelyek a dolgok természetéből következnek, és mindenkire egyformán érvényesek. A hatalmat ezek alkalmazásában kell ellenőrizni.

Habermas a polgári nyilvánosság tiszta formájának felvázolása után arról beszél, hogy miután a demokratikus állampolgári jogokat kiterjesztették a népesség egyre tágabb körére, a nyilvánosság eredeti struktúrája felbomlott. Nem rendelkezett már mindenki a vitához szükséges felkészültségekkel, s a nagyobb tömegek elérésére kialakult tömegkommunikációs eszközök szerkezete ugyancsak befolyásolták a vita szerkezetét.

Ma a nyilvánosság fogalmát a Habermas által leírt polgári nyilvánosságnál tágabb értelemben használjuk, azonban az elérhetőség kérdése mellett máig tartalmazza, sokszor tisztázatlan formában, a közös társadalmi döntéseknek, a hatalom ellenőrzésének a kérdéseit is.

A nyilvánosság egyszerre leíró és normatív (=irányadó, szabályozó) fogalom: ezt használjuk a modern, felvilágosodás utáni képviseleti demokrácia történelmi kialakulásának leírásakor, a média és a közvélemény szerepének leírásakor ezen belül, illetve mint normatív fogalom, annak megállapításakor, hogy mit tesz, mit kell tennie a médiának, hogy kialakítsa és fenntartsa a demokráciát. A nyilvánosság felől elemezni a médiát annyit tesz, mint a demokráciával való kapcsolata felől elemezni azt.

2. A média hatása a társadalomra

(Bajomi-Lázár Péter cikke alapján)

A média és a közönség viszonyának egyik legfontosabb kérdése az, hogy a média befolyásolja-e - és ha igen miként - az emberek gondolkodását és viselkedését. Pontosabban az nyilvánvaló, hogy a modern tömegkommunikációs eszközök megváltoztatta valamennyink életét. A média vált a legfontosabb információforrásunkká. Azt is tudjuk, hogy nagymértékben átalakította a szabadidőnk eltöltésének módját. Számos tapasztalat bizonyítja azt is, hogy a média gyakran megváltoztatja gyakran magukat a közvetített eseményeket: amikor például a parlamenti ülésteremben működnek a televízió-kamerák, a politikusok a szokásosnál nagyobb hévvel támadják ellenfeleiket, ilyenkor voltaképpen nem képviselőtársaikhoz beszélnek, hanem a kamerákon keresztül a választókat igyekeznek megszólítani. A média valóságformáló hatásai között kell megemlítenünk az áleseményeknek nevezett eseményeket is, amelyeket kifejezetten azért rendeznek, hogy a média beszámoljon róluk - ilyenek például a sajtótájékoztatók vagy az ünnepélyes koszorúzások. Ugyancsak a média valóságformáló hatásai között tarthatjuk számon a médiaeseményeknek nevezett eseményeket, amelyeket kifejezetten a média által való közvetítés kívánalmai szerint rendeznek meg - ilyen volt például Diana hercegnő vagy Zámbó Jimmy temetése.

Az, hogy a döntéseinkhez (tehát, a véleményünk és a magatartásunk meghatározásához) szükséges információkat a médiából merítjük, önmagában csak azt jelenti: a világról való tájékozódásunk korábbi forrásainak, például az iskolának és a templomnak a szerepét mind átvette a média - hiszen korábban is csak tudásunk töredékére tettünk szert személyes tapasztalás útján.

“A rábeszélés legáltalánosabb hordozó eszköze manapság természetesen a média. A tömegkommunikáció meggyőző erejét bizonyító statisztikák megdöbbentők. Az Amerikai Egyesült Államokban 1220 televízió -és 9871 rádióállomás üzemel, 482 napilap és 11328 képes magazin jelenik meg. A tipikus amerikai állampolgár évente 1550 órányi tévéadást néz végig, 1160 óra hosszat hallgatja a rádiót, és 180 órát tölt újság-, illetve magazinolvasással (utóbbiak összsúlya mintegy 100 kiló). Ugyan évente 30000 új könyv közül válogathatna - helyette azonban (éber) óráinak több mint a felét a tömegkommunikáció befogadására áldozza.”
(Prathanis&Aronson)

Az, hogy a média vált a legfontosabb információforrásunkká, önmagában még aligha indokolja a médiahatás kérdésének felvetését, hiszen többé-kevésbé világosan megkülönböztetjük a tájékoztatást a befolyásolástól. A tájékoztatás esetében az üzenet címzettje józan megfontoltságok alapján mérlegel és dönt arról, hogy megváltoztatja-e a véleményét és a magatartását vagy sem. A befolyásolás esetében viszont az üzenet címzettjének a kommunikátor akaratának megfelelően változik a véleménye és a viselkedése. A kérdés tehát az, hogy a média képes-e a kommunikátor akaratának megfelelő vélemény- és viselkedésváltozást kiváltani, vagyis képes-e manipulálni az embereket, azaz képes-e őket anélkül befolyásolni, hogy a befolyásolási szándék tudatában lennének. Másképpen: ki vagyunk.e szolgáltatva média - különösen a televízió - “hatalmának”? A közkeletű nézet szerint a média nagy hatást gyakorol a társadalomra. E nézet általános elfogadottságát jelzi egyebek mellett a médiával egyidős cenzúra és propaganda: a média nagy hatását feltételezve a cenzúrával egyes nézetek terjedésének igyekeztek gátat vetni, a propagandával bizonyos nézeteket kívántak terjeszteni. A közszolgálati rádiózásnak, majd televíziózásnak a demokratikus nyugat-európai országokban az 1920-as évektől bevett gyakorlata ugyancsak arra a meggyőződésre épült, hogy a média képes befolyásolni a közerkölcsöt és a közízlést, és képes egyfajta felvilágosító - oktató szerepet játszani.

A média hatásának kérdése mindamellett különösen a politikai propaganda és kampány, a médiaerőszak és a gyűlöletbeszéd kontextusában merül fel, azaz az emberek többsége úgy véli: a média nagy és döntő módon káros hatást gyakorol a társadalomra. E megközelítés ok-okozati összefüggést tételez a virtuális valóság és a való világ között. Eszerint a média rossz példát mutat az embereknek és a viselkedésüket szabályozó civilizációs gátlásokat, azaz az emberek gondolkodása és viselkedése hasonlóvá válik a médiában tapasztaltakhoz. A kérdés különösen gyakran fogalmazódott meg a gyerekekkel kapcsolatban, akiknek személyiségét az emberek még éretlennek, így különösen befolyásolhatónak tartják.

A média hatását vizsgáló kutatások fókuszában az elmúlt évtizedekben a televízió állt, míg más médiumok jóval kisebb figyelmet kaptak. A modern média - különösen a televízió - kedvelt témája az olyan politikai vagy politikus antropológiáknak is, mint George Orwell 1984 című regénye, vagy az olyan filmprodukciók, mint az Amikor a farok csóválja és a Truman-show (az utóbbi alkotások a média “hatalmát” figurázzák ki, miközben paradox /=önmagának látszólag ellentmondó, furcsa/módon éppen a médiában is érdekelt hollywoodi filmgyárakban készültek). E megkülönböztetett figyelem oka egyrészt az lehet, hogy az emberek valamennyi közül talán e médiummal töltik a legtöbb időt. Másrészt az, hogy a hanggal és a mozgóképpel generáló televízió hatását nagyobban feltételezték, mint a csak szöveggel és állóképpel dolgozó újságokét vagy a csak hangot használó rádióét, hiszen a televízió esetében az emberek “saját szemükkel látják valóságot”, így az általa közvetített valóságábrázolás is hitelesebbnek és meggyőzőbbnek tűnhet.

Vajon igazuk van-e azoknak, akik nagy és káros hatást tulajdonítanak a médiának? A kérdés megválaszolása azért is fontos, mert akkor, ha e nagy és káros hatás bizonyítható, indokolt lehet a média szigorú szabályozása, hiszen az államnak kötelessége megvédeni polgárait a rájuk leselkedő veszélyektől. Ha azonban az bizonyul be, hogy a média társadalomra gyakorolt hatása csekély, akkor nehezen indokolható a szólás szabadságának csorbítása.

2. A polgári sajtó. A koalíciós időszak és a személyi kultusz újságírása. A Kádár-korszak sajtóélete. Lapok, kiemelkedő publicisták.

A Tanácsköztársaság 1919. június 23-án elfogadott Alkotmánya 8. paragrafusában fogalmazta meg hivatalos álláspontját a sajtószabadsággal és a sajtó feladataival kapcsolatban. Eszerint:
“A Tanácsköztársaságban a dolgozók véleményüket írásban és szóban szabadon nyilváníthatják,d e megszűnt a tőkének az a hatalma, amellyel a sajtót a kapitalista gondolkodásmód terjesztésének és a proletár öntudat elhomályosításának eszközévé alacsonyította. Megszűnt a sajtónak a tőkétől való függése is. Minden nyomtatvány kiadásának joga a munkásságé, és a Tanácsköztársaság gondoskodik arról, hogy a szocialista eszme az egész országban szabadon terjedjen.” A sajtószabadságnak ez az értelmezése kemény diktatúrát, sajtóellenőrzést és a sajtóélet államosítását jelentette, amit egyébként már kezdettől fogva gyakorolt a tanácshatalom. Hetenként tucatjával szüntették meg alapokat, volt, amikor egyszerre több mint kétszázat, mindaddig, míg 1919 júniusra csupán öt budapesti és 25 vidéki napilap maradt meg, mindegyik valamelyik hatalmi szervezet orgánumaként. Az irodalmi, ifjúsági és női lapok aránylag jobban fennmaradtak, sőt szerkesztő maradt Schöpflin Aladár és az lett Babits Mihály -, de amint az egy véresen komoly küldetéstudattal működő forradalomtól elvárható, az összes vicclapot betiltotta (tisztán polgári sajtóműfajnak tartotta -és a diktátorok a legjobban a kinevetéstől féltek).
A kormány hivatalos lapja a Vörös Újság (300 ezer példány) volt. Első szerkesztője Szamuely Tibor.

A két világháború között (1919-39), a vörös terror utáni években sorra visszatértek a korábbi lapok a piacra. A harmincas években megjelentek a napilapok heti képes mellékletei. ezek segítették a fotóriporteri szakma kialakulását. 1933-tól (Bethlen István miniszterelnökségekor) a Budapesti hírlap volt a kormányhoz közeli, félhivatalos lap. Rákosi Jenő, a tulajdonos azonban liberális ellenzéki volt, így megvált a laptól, mely példányszáma ezután a korábbi töredékére (3000) esett. Bethlen lapja lett a 8 Órai Újság is. A liberális sajtót képviselte a Pesti Napló, revíziós (=ellenőrző) felhanggal a Pesti Hírlap. Hubay Kálmán főszerkesztőségével 1933-ban indult a vidéki középréteget megcélzó Függetlenség bulvárlap. Célja a náci propaganda (=nézetek) terjesztése volt, s ehhez - félhivatalos lapként, állami támogatással - heti 3 képes mellékletet, és külön rádióműsort is adott. Így példányszáma 70 ezerre nőhetett. Esti párja az 1936-ban indult Esti Újság.
1938-ban a zsidótörvény a sajtóban dolgozókra is hatással volt. Zsidóságra vagy baloldaliságra hivatkozva 1938-ban 411 fővárosi lapot tiltottak be. 1939. szeptember 1-jén bevezették a sajtócenzúrát. Teleki Pál azonban decemberben a lapokra bízta, hogy bemutassák a lapot a cenzornak, azaz gyakorlatilag megszüntette: ez a hitleri Németország rosszallását váltotta i, és 1940. augusztusában ismét bevezették a cenzúrát. közben a lapok terjedelmét is csökkentették, ami az arculatra is ihatott: a szűkös hely miatt eltűntek (rendeletileg) az öles címbetű, sok helyütt a fotók is. A sajtó politikai irányítása kettős volt: a miniszterelnökség a náci szellemiséget támogatta, a külügyminisztérium (gondolva a jövőre) a másik, ellenzéki oldalnak is helyt adott. Mindez a hintapolitika része volt, mely mindkét hatalmi központnak meg próbált felelni. Teleki 1939-41-es miniszterelnöksége alatt az a furcsa helyzet alakult i, hogy a liberális ellenzéki sajtó közelebb állt a kormányhoz, mint az elvileg kormánypárti, Gömbös Gyula alatt létrehozott náci lapok. 1940-től ezt a politikát nem lehetett folytatni, s a lapok a Magyar Élet Pártja szélsőjobb szellemisége felé tolódtak.
Jobboldali, de ellenzéki lap volt a Milotay István és Pethő Sándor alapította, Andrássy Gyula finanszírozta 1920-tól megjelenő Magyarság. A lapszerkesztők azonban eltérő nézeteket vallottak, így 1934-ben Milotay kivált és megalapította a nácibarát Új Magyarországot, mely a kormányt szolgálta. A Magyarság ezután náci- és szovjetellenes lapként működött, míg a laptulajdonos nemzetiszocialista lappá nyilvánította. Pethő Sándor több munkatársával kilépett a laptól és 1938-ban megindította a Magyar Nemzetet (1943: 60 ezer példány). Jeligéje a következő volt: “A Magyar nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon”. Sokszínű szellemiséget képviselt. Hamarosan igen népszerű lett, többször felfüggesztették, míg 1944. március 22-én betiltották. A német megszállással minden ellenzéki hang elhallgatott.

A polgári sajtó legfőbb bűne, hogy szűk osztályérdekeket szolgált, a kizsákmányolást igazolta. Ennek eszköze volt a cenzúra: a lapok minden sorát, minden betűjét könyörtelenül cenzúrázta a tulajdonos tőke, olyan pontos és rideg rendszerességgel, hogy egyetlen, az ő számukra káros sor sem csúszhatott át.
Érdekes képet kapunk, ha felrajzoljuk a korszak újságírójának képét. A jellegzetes korrupt, a fizetségért bármire hajlandó, bármiféle információt megíró vagy elhallgató tollforgató. Ehhez járult a lump, hetvenkedő, “kakasjárású” figura képzete. És felbukkant egy kedvesebb kép is: a bohém, sétapálcát lobogtató, körúton sétáló, kávéházba beülő, ott tárcát fogalmazó, újságolvasó újságíró, lazább etikettel, zálogházba cserélt öltönnyel és nagyvonalúan kezelt tartozásokkal.
Összességében a polgári sajtó ábrázolása ellentmondásos volt. Negatívumai egyben a rendszer negatívumai is voltak, hiszen a polgári újságírásban azt mutatták negatívumnak, amit a polgári világban is: az elnyomást, a hazugságot, a tőke uralmát. E sajtó pozitívumait a szakmához, a hivatástudathoz, a képességekhez, a gyakorlathoz kötötték, és átvételre méltónak mutatták.

A koalíciós évek (1945-1948)
Az ostromlott országban már csak röplapok jelentek meg, míg 1944. novemberében megjelent a Néplap. 1945. januárjában az első pesti lap a Szabadság volt. A pártok lapjai egymás után jelentek meg: Népszava (Szociáldemokrata), Szabad Nép (Kommunista), Szabad Szó (Nemzeti Parasztpárt), Kis Újság (Független Kisgazdapárt). A többi szellemi áramlat lapjai is újraindultak, így a Világ és a Magyar Nemzet is, utóbbi Hegedűs Gyula vezetésével. Hamarosan három vicclap is megjelent: a Szabad Száj, a Pesti Izé és a Ludas Matyi .
A korszaknak megvolt a maga újságírói hőse, példaképe is: a harcos Révai József. Az ő újságírói munkássága az egész korszakot magában foglalja, igaz, 1948 után az ő publicisztikája, “személyiségének varázsa” is megkopik.
A koalíciós időszak hétköznapi hőseként jelent meg minden kommunista újságíró is, hiszen egyben mozgalmárként is ábrázolták őket. A hétköznapi hős ugyanis az emberfeletti teljesítményt nyújtó újságíróm aki együtt él a mozgalommal, akinek újságírói és párttevékenysége nem szétválasztható, és aki a nap huszonnégy órájában az ügy érdekében dolgozik: “elképzelhetetlen volt, hogy az újságíró, miután letette a tollát, ne ment volna ki még egy üzembe, vagy ne vett volna részt valamilyen társadalmi munkában.”
“az újságíró munkahelyét nem a szerkesztőségi szobák jelentették, hanem az egész munkásmozgalom.”

Az 50-es évek
1948 után a lapok jó része - pártjukkal egyetemben - megszűnt, kisebb részét államosították. A Népszava szakszervezetek lapja lett, a Magyar Nemzet a Hazafias Népfronté, a párt központi lapja pedig a Szabad Nép. Az MDP budapesti pártbizottsága esti lapja volt az Esti Budapest. Rákosi Mátyás egy 1948. márciusi beszédében tért ki a szenzációhajhászás ellen, kifejtve, hogy a sajtó feladata: “a termelés, az építés, a kulturális forradalom” eredményeinek bemutatása. Ezzel a beszéddel végleg véget vetett a lapok sokszínűségének. A lap pártálláspontot bemutató vezércikke munkahelyeken kötelező reggeli olvasmány volt, s a rádió is felolvasta őket.

Az 1956-os forradalom első szabad lapja az Obersovszky Gyula szerkesztette Igazság volt. A meglevő lapok pár napon belül irányt váltottak (éles párhuzam 1848-al), de a Szabad Nép esetében ez sem segített. November 2-án jelent meg a “megújult kommunista párt” lapja, a Népszabadság, miközben még Szolnokon kiadták a Szabad Népet is. Az újonnan megjelent fővárosi és vidéki napilapok napi 2-3 alkalommal is jelentkeztek rendkívüli kiadásokkal. 1956. november 4-ig tartott ez az eufórikus sajtószabadság. A legtovább az Igazság tart ki, mikor a szovjet csapatok támadása miatt végül már korrektúra (=javítás) nélkül jelent meg a lap.

A szocialista sajtó (Kádár-korszak) 1956-1989
A Népszabadság majd a Népszavából átalakult Népakarat voltak az első forradalom utáni lapok. 1956. karácsonyán indították meg az Esti Hírlapot, mely a kihalt bulvárlapok szocialista vonatkozásaként működött. A Népszabadság elérte a 750 ezres példányszámot. A szovjet Pravda példáján ez is kötelezően előfizetett volt az egyes intézményekben és kötelező olvasmány volt a párt tagjai számára. A Magyar Hírlapot 1968-ban alapították. Célja az volt, hogy egy külön lapot hozzanak létre, mely a magyar kormány álláspontját tükrözi, jelezve, hogy ez más, mint a párté. A magyar Nemzet az értelmiség lapja maradt ebben a korban is. 1977. karácsonyi számában Illyés Gyula cikkével vált híressé, melyben a határon túli magyarság ügyéről szólt. 1987-ben közölte Pozsgay Imrével azt az interjút, melyben az MDF alapító nyilatkozatát ismertette.

2. A kommunikatív jelenség és a személyközi kommunikáció megkülönböztetése

Ahhoz nem kell kommunikációkutatónak lenni, hogy különbséget gyanítsunk a kommunikatív jelenség és a személyközi kommunikáció között. Különösebb elmélyülés nélkül is láthatjuk, hogy a kommunikatív jelenség kifejezéssel nem csak személyközi, s így nem csak a közvetlen emberi kommunikációk, sőt nem is csak emberi kommunikációk jelölhetők meg. A közvetlen nyilvánvalóan a közvetettel, illetőleg a közvetítettel áll szemben. Ha két ember beszélget egymással s ezen közben egyikőjük karba teszi a kezét, akkor ez a gesztusa, miközben felettébb beszédes (tudjuk jól: bizonyos távolság megtartását, megtartásának igényét jelzi), közvetlen szemben azzal a gesztussal, amely muskátlit helyez az ablakba, azt jelezvén (mert így állapodott meg az egymást vágyó fiú meg lány), hogy “jöhetsz”, amely nyilvánvalóan közvetett. Mondhatnánk akár azt is - még ha az elmélyültebb elemzés nem is erősíti meg ezt-, hogy a cserép muskátli, mint a híradásnak, a kommunikációnak egy olyan eszköze jelenik meg, amiféle eszközről a közvetlennek nevezhető esetekben nem lehet beszélni. Nyilvánvalóan ugyanígy eszköze a kommunikációnak a levél vagy a távirat, sőt a telefon is. Szokás azonban azt mondani, hogy a telefon másként eszköz, mint a elvél. A telefonálás voltaképpen két ember dialógusát közvetíti, vagyis a telefonban közvetített dialógussal van dolgunk, s amit közvetít maga a kommunikatív jelenség vagy éppen esemény. A levél viszont - legalábbis ebben az összehasonlításban - nem közvetíti a kommunikációt, hanem maga a kommunikáció.
tekintsük azt a meglehetősen szokványos esetet, hogy két jó barát véletlenül összetalálkozik és szóba elegyednek egymással. majd egy idő múlva azt lehet észrevenni, hogy egyikőjük kissé hátrább lép: elhúzódik, a másik viszont igyekszik az előző távolságot újra beállítani és ezért közelebb lép; és a történet szinte észrevehetetlenül tovább folytatódik: emberünk ismét egy kicsit hátrébb lép, partnere ismét közelít s ez megismétlődik még egyszer-kétszer, míg beszélgetésük befejeződik. A térbeli viszonyok alakításának igénye kettejük között nyilvánvaló: manővereik szándékok olyan kifejeződése, amelyek kommunikatív karaktere evidensnek tűnhet számunkra, vagyis kettejük beszélgetése közben folyik még egy másik “beszélgetés” is a térbeli távolságok “nyelvén”, amely egyezkedést jelent kettejük viszonyának jellegét tekintve.

3. A kultúraközi kommunikáció szerepe a mindennapi élet szervezésében

Akárhonnan is közelítünk a kultúraközi kommunikáció problémájához, az első alapvető kérdés azokra a történelmi és társadalmi kontextusokra vonatkozik, amelyeken belül a kultúraközi kommunikáció, mint olyan létrejött, kialakult. A történeti megközelítések azzal érvelnek, hogy az a jelenség, amelyet szokványos értelemben kultúraközi kommunikációnak nevezünk, azaz a különböző kultúrák közötti találkozás, a különböző kultúrák közötti rendszeres vagy esetleges érintkezés, az emberi társadalmak “ősidők” óta jellemzi. A történészek s művelődéstörténészek némileg konkrétabban mindenekelőtt a felfedezések korára utalnak, arra a történeti korszakra, amelyben a kultúrák közötti érintkezés a történelem során először tett szert különös jelentőségekre. S noha kétségtelen, hogy a különböző európai és tengerentúli kultúrák és civilizációk közötti korai érintkezések fontos szerepet töltöttek be a kultúraközi kommunikáció történetében, az igazi kérdés mégsem az, hogy “mióta van kultúraközi kommunikáció”, hanem sokkal inkább az, hogy milyen társadalmi környezetben, milyen történeti helyzetben alakult ki a kultúraközi kommunikáció ma használatos kategóriája, illetve koncepciója (=elgondolás, terv, nézőpont). nyilvánvaló ugyanis, hogy kultúraközi kommunikáció annyiban s csak annyiban létezik, amennyiben a társadalomnak és a társadalomban olyan kognitív (=megismerő) és szimbolikus eszközök állnak rendelkezésre, amelyek a kommunikáció bizonyos formáit kultúraközi kommunikációként fogják fel, jelenítik meg, és ennek megfelelően kategorizálják. A középkor vonatkozásában is lehet ugyan kultúraközi kommunikációról beszélni, ugyanakkor azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a középkori társadalom számára ez a kategória, illetve a mögötte rejlő szemlélet teljes mértékben idegen volt. Éppen ezért le kell szögezni, hogy a kultúraközi kommunikáció nem egyszerűen egy “dolog” vagy egy elmélet, hanem a “dolgok szemléletének egy meghatározott módja”, amely a modernizáció során fokozatosan és történetileg alakult ki, s a legszorosabb összefüggésben áll a kulturális különbségekkel, azok társadalmi percepciójával (=észlelés, érzékelés) és funkciójával. A “dolgok szemléletének ez a meghatározott módja” a modernitásnak abból a - tudományokat, politikát és mindennapi életet egyaránt jellemző - filozófiájából indul ki, amely az emberek, csoportok s társadalmak közötti kulturális, azaz viselkedésbeli eltéréseket nem egyszerűen felszíni jelenségeknek, hanem a gondolkodásban, a kognitív tartományban, a mentalitásban (=gondolkodásmód) meglévő “mélyebb” különbségek megnyilvánulásának, reprezentációjának (=képviselet) tartja, s ezért a különböző kultúrájú emberek közötti kommunikációt a társadalmi kommunikáció egy speciális formájának tekinti. A kultúraközi kommunikáció konkrét formái, esetei tehát olyan individuumok között valósulnak meg, akik egymástól különböző kultúrákat reprezentálnak. Az individuumok, akik egymással kommunikálnak, így egy-egy kultúra termékei, akiknek viselkedésébe, gondolkodásába ez a kultúra kitörölhetetlenül bele van “programozva”. Amennyiben a kultúraközi kommunikációt ebben az összefüggésben értelmezzük, s azt a kulturális különbségekre, azok társadalom felfogására vezetjük vissza, s azt állítjuk, hogy a kultúraközi kommunikáció önmagában nem létezik, hanem egy szemléletnek, egy társadalmilag meghatározott kognitív perspektívának a kérdése, akkor mindenekelőtt két problémát kell közelebbről szemügyre venni. Egyrészt meg kell vizsgálni a kultúra fogalmát; másrészt pedig azt, hogy a modernitás során hogyan alakult ki, hogyan formálódott a kulturális különbségek koncepciója, illetve, hogy milyen társadalmi funkciók kapcsolódtak ehhez a koncepcióhoz.

3. Gondolatok az információs társadalomról

Az információs társadalom elmélete szerint a társadalomban az információ előállítása, elosztása, terjesztése, használata és kezelése jelentős gazdasági, politikai és kulturális tevékenység. Ennek közgazdasági társfogalma a tudásgazdaság, amely szerint az értelem gazdasági hasznosításával keresztül érték jön létre.
Ennek a társadalomtípusnak a sajátossága az információ-technológia központi szerepe a termelésben, a gazdaságban és általában a társadalomban. Az információs társadalmat az ipari társadalom örökösének is tekintik.

Fontosabb jellemzői:

az információ, mely mint technológiai fejlődés alapja az ipari társadalomban is fontos szerepet kapott, most már önálló értékké válik
az információs társadalom középpontjában az információ-feldolgozó technológia áll
az “érvényes tudás” felezési ideje (az az idő, mialatt elavulttá válik) a fejlődés gyorsulása miatt jelentős mértékben csökken (éves, hónapos nagyságrendre). Állandó követelménnyé válik az élethosszig tartó tanulás, mely a munkavállalástól egyre inkább az ismeretterületek közti mobilitást követeli meg, az egy szakmaelsajátításának hagyományos követelménye helyett
minthogy értékké, az információ hatalmi tényezővé válik, a hatalom azé lesz,, aki az információt termeli és elosztja

3. A személyközi kommunikáció alapfunkciói, Jacobson szerinti hatos felosztása

A személyközi kommunikáció az ember alapvető kommunikációs módja. Szokták közvetlen emberi kommunikációnak is nevezni. A közvetlen emberi kommunikáció során általában személyes kontaktus (=kapcsolat) alakul ki a résztvevők között, akik egy könnyebben és biztosabban dolgozhatják ki a viszonyulási stratégiájukat.

A nyelv azért a legmegfelelőbb eszköze a kommunikációnak, mert alkalmas különböző funkciók betöltésére. Karl Bühler a nyelvnek csak három fajtáját különböztette meg:

a kifejezést
a leírást
a felhívást

Roman Jacobson finomította az elemzést, és a következő hat funkciót határozta meg:

a referenciális fukció: a kontextusra irányul, a megismeréssel kapcsolatos, számos üzenetben ez az uralkodó, mivel a kommunikáció célja az ismeretátadás
az emotív vagy expresszív funkció: a feladóra, illetve az üzenet tárgyaira utal, kifejezi a feladó a magatartását azzal kapcsolatban, amiről beszél
a konatív funkció: a címzettre irányul, felszólítást, parancsot hordoz
a fatikus funkció: a kontaktusra irányul, célja a kommunikáció létrehozása, fenntartása, a csatorna működésének ellenőrzése
a metanyelvi vagy magyarázó funkció: feladata a kód ellenőrzése, hogy a felek értik-e egymást
a poétikai funkció:magára a közvéleményre irányul, a kifejezésre

(kommunikáció létrejöttének feltételei: adó-vevő-csatorna, közös nyelv, kódolás-dekódolás)

4. A közvélemény jellemzői és befolyásoló tényezői

“Közvéleményen a lakosság különböző rétegeinek közvetlenül vagy közvetve a kormányzati-hatalmi tevékenységre ható vagy visszaható valamely konkrét kérdésre irányuló, különböző kommunikációs formákban megjelenő eltérő állásfoglalásokat tartalmazó tömegméretű megnyilatkozásokat nevezzük.”
(Angelusz Róbert)

Sajátosságai:

konkrét kérdésre irányul
politikai-hatalmi előtérben formálódik
különböző véleményirányzatokat tartalmaz (tehát nem konszenzuális (=közös megegyezésen alapuló), és nem tényeket, hanem szubjektív viszonyulásokat tartalmaz)
a véleménytömbök a (tömeg) kommunikációban is artikulálódnak és kommunikációs eszközök által formálódnak

A közvélemény 3 típusa:

Támogató közvélemény:
A leggyakrabban előforduló vélemények megegyeznek a hivatalos álláspontra. Az ellentétes irányú vélemények felé haladva pedig fokozatosan csökken az egyes véleményáramlatok követőinek száma. Az ilyen megoszlású közvélemény jelentős támogatást, kedvező “hátszelet” biztosít a kormányzati döntéseknek.
Kritikai közvélemény:
A döntéshozóknak számolniuk kell azzal, hogy az ellenvélemény az uralkodó, és így intézkedéseik komoly ellenállásba ütköznek. A közbülső véleményen levők aránya az ellenvéleményekhez képest kisebb, és még jelentéktelenebb a hivatalos álláspont támogatóinak hányada.
Polarizált közvélemény:
Az jellemzi, hogy mind a hivatalos álláspontot követő vélemények, mint az azzal ellentétes irányú álláspontok kiterjedtek.

4. A különböző kultúrák közötti rendszeres vagy esetleges érintkezés

E kérdés megválaszolásához különböző tudományelméleti hagyományokra kell utalni. Az egyik ilyen tradíció a nemzetek kollektív kulturális sajátosságainak, a valamely nemzetet jellemző mentális jellemvonásoknak a kutatására irányult. Ezek között a nagyon különböző indíttatású és igen különböző tartalmú kísérletek között mindig is túlsúlyban voltak a társadalomtudományilag értelmezhetetlen dilettáns fejtegetések. Nagyon kevés olyan munka született, amely társadalomtudományi terminusokban (határ) képes megfogalmazni az itt rejlő kérdést, nevezetesen azt, hogy lehet-e a nemzetet illetve valamely etnikai csoportot mint kollektív személyiséget tekinteni; lehet-e azt feltételezni, hogy valamely adott társadalmon belül együtt élő azonos nyelvet beszélő és azonos kultúrával rendelkező embereknek a belső jellemvonásai, pszichikai sajátosságai, “lelki tulajdonságai”, mentalitása, szemlélete, világképe, gondolkodásmódja éppen az együttélés az azonos nyelv és kultúra okén egyformák vagy legalábbis nagymértékben hasonlóak egymáshoz, hogy mi az összefüggés a kulturális viselkedés, a kultúra, illetve a személyiség - struktúra között; hogy a kulturális azonosság, illetve hasonlóság mennyiben implikál (=magában foglal) vagy mennyiben reprezentál (=képvisel) egy - a társadalmi struktúra egészére kiterjedő és ezáltal az adott társadalmat jellemző - közös vagy azonos személyiségstruktúrát; vagy még általánosabban fogalmazva: mennyiben kulturális felépítésű a személyiség, avagy vannak-e a kultúra által preferált (=előnyben részesített)és ezáltal a kultúrát jellemző személyiségtípusok? A kultúrák egymástól különbözőek és egymástól megkülönböztethetők, azaz rendelkezünk azzal a kulturális képességgel, és tudással, hogy pl. a svédeket megkülönböztessük az olaszoktól
b.) kultúra és kommunikáció egymástól elválaszthatatlan jelenségek; kultúra nélkül nincs kommunikáció és kommunikáció nélkül nincs kultúra

c.) a kommunikáció adott formájában résztvevő aktorok (=szereplők) mindig valamely kultúra reprezentánsai, azaz amikor egy svéd egy olasszal beszél, akkor egyidejűleg a svéd kultúra az olasz kultúrával kommunikál

d.) valamely kultúra reprezentánsának lenni egyet jelent a kommunikáció egy sajátos módjával, azaz egy svéd szükségszerűen m,ás kommunikációs szabályokat követ, mint egy olasz

e.) az ugyanahhoz a kultúrához való tartozás megkönnyíti, a más kultúrához való tartozás pedig megnehezíti a kommunikációt

4. Az olvasás elterjedése. A tudás egalizálása. A könyvpiac feltalálása. Könyvkereskedelem. Kiadás, kiadó. A szerző. Könyvterjesztés. Szerzői jog

A könyv formája

Az ősi agyagtáblák voltak azok a kis, t4enéyrben hordozható vagy éppen reprezentatív (=mutatós) funkciót betöltő hatalmas kőtáblák, melyekre a törvények kerültek.
Az egyiptomi papirusztekercsről a pergamen anyagból készült kódexre a 2. század végétől kezdenek áttérni, a 4. századra pedig megtörténik az áttérés. A kódex a mai könyvformátum őse, lapszámokkal, tagolással. A szöveg ilyenkor még értelem szerinti sorokra tagozódott. A korábbi könyvforma, a tekercs jóval nehezebben olvasható, nem lehet ugrálni, visszakeresni olyan könnyen, mint a kódexformátumban. A kódex előállítása is olcsóbb volt, mint a papiruszé, amit Egyiptomból kellett importálni, ráadásul a kódex lapjainak mindkét oldalára írtak. A könyv formája sokszor a tagolást is meghatározta: Homérosz Iliászának fejezetei olyan hosszúak, mint amennyi szöveg ráfért egy adott papirusztekercsre.
Kezdetben hatalmas méretű kódexek készültek. A könyvnyomtatás feltalálásával és elterjedésével kezd lassan idomulni a kézhez a könyv nagysága.

A középkori Bizáncban maradt fenn leginkább az ókori olvasási kultúra, illetve itt eleve szélesebb körben volt elterjedt az olvasási készség. Sok magánkönyvtár megmaradt, de egyben azok a szigorú előírások is, hogy miként kell olvasni a könyveket. A hangos olvasás gyakorlata is teljesen fennmaradt, ami nem volt azonos a középkori Nyugat mormoló vagy később teljesen csendes olvasásával. A hangos felolvasás tehát Bizáncban az írott, hallott szöveget a diskurzushoz, a beszédhez közelítette.

Nyugat-Európában törés keletkezett az olvasási kultúrában. Az ókori Róma és Görögország nyilvános felolvasásait, amelyek a középületek oszlopcsarnokai alatt, a piactéren valósultak meg, felváltotta a kolostorok falai közé szorult olvasási kultúra. Az olvasmányok pedig leszűkültek a Szentíráshoz kötődő olvasmányokra. A kora középkor másik legradikálisabb változása: a 9 századra tehető, amikor lassan felváltja a hangos olvasást a mormoló olvasás. Ez elsősorban az olvasás meditatív átalakulásával függ össze: a szent olvasmányok és vallási szövegek megértése nagyobb koncentrációt igényelt, a kódex formátum pedig ezt elősegítvén a visszalapozást is megengedte, ami egy hangos olvasás során nem lehetséges.

11-14. század volt a városok újjászületése, amihez a kultúra is kötődik, ekkor kezdődik a könyvek lassú terjeszkedése is. A humanista olvasási mód szabad értelmezést ad a szövegeknek, vitákat gerjeszt. A szövegek feletti elmélkedés kerül lassan a középpontba. Az újkori felvilágosodás korabeli olvasás a könyv egészéről mond véleményt, nem bölcsességek tárházának tekintik többé a könyvet.

A könyvekben lévő tudás élni kezd. immáron nemcsak néhány könyv teljes olvasása a cél, hanem több könyv részleteinek az elolvasása. Ez kell a nagyobb tudáshoz. A nagyobb tudás eléréséhez azonban nemcsak a tagolásra, hanem visszakeresést segítő eszközökre, indexekre, fejezetcímekre, bekezdésekre is szükség lesz. A kései középkorban lassan terjedni kezd az olvasni tudás a laikusok között is, aminek következtében lassan kezdtek megjelenni a nép nyelvén íródott könyvek is. A nép nyelvén íródott könyvtárak mellett az arisztokrata udvarokban is egyre inkább terjed a magánkönyvtár létrehozásának gondolata. Itt kegyes vagy éppen szórakoztató könyvek sokasága volt megtalálható.

3 nagy forradalom:
1.

újkor elején, vagy inkább középkor végén
a csendes olvasás átveszi a hangos olvasás helyét
a 15. századtól a kéziratok másolása immár nem az egyetlen formája a könyvek és szövegek terjesztésének
sok azonos szövegű könyv kerül sok ember kezébe
a szövegek terjedése könnyebb lett

az intenzív olvasást az extenzív olvasás váltja fel (intenzív: kevés könyv újbóli, sokszori elolvasása, memorizálása, áthagyományozása a következő nemzedékre, általában vallásos szöveget olvasnak; extenzív olvasás: rengeteg szöveget, újságot, ponyvát, könyvet fogyaszt, ismételés nélkül, nem tiszteli a szöveget, kritikusan viselkedik irányában, elsősorban szórakoztatás céljából olvas)
a könyvtermelés növekedése figyelhető meg
megjelennek az újságok
terjed a ponyvairodalom
csökken a könyv ára, piaci termékké válik
olvasókörök, könyvtárak szaporodása a jellemző

a szövegek elektronikus tárolása

Kiadás, kiadó, szerző, könyvterjesztés, szerzői jog

Az ókori könyvkereskedést Róma révén ismerjük. Itt már i.e. 1. században önálló könyvkiadói és terjesztői szervezetek működtek. A könyveket könyvkereskedésekben árusították, amely polcokkal (armarium) volt tele, s ezeken állottak a tekercsek tokokban, kilógó címkéjükkel, amelyeken a könyvek tartalmát jelölték meg. Az időről időre megjelenő újdonságokat cédulákra írték és kifüggesztették az ajtófélfára, hogy a járókelőket becsalogassák a boltba. Az antikvár könyvkereskedelem is hamar kifejlődött Rómában. ezekben az üzletekben leginkább görög kéziratokat árusítottak, amelyeket Athénban és Alexandriában vásároltak össze.
A szerzői honorárium kérdése ebben az időben még rendezetlen volt. ismert szónokok és írók műveit megfizették, de a tudósoknak, költőknek nehezen akadt kiadójuk, s ha akadt is, honoráriumot nem fizettek nekik. Az írók úgy segítettek magukon, hogy gazdag mecénásra igyekeztek szert tenni, akinek írásművüket felajánlották. A mecénás megajándékozta a szerzőt, vagy állandó támogatásban részesítette.

A középkorban a szellemi élet, az irodalom a kolostorokból indult útnak, és leginkább vallásos és liturgikus könyveket olvastak. Minthogy ebben a korszakban a könyv tulajdonképpen szent tárgy volt, a vele való kereskedelemről szó sem lehetett.

A világi irodalom témakörét az ókori mondavilág hősei, regék, szerelmi versek alkották. A világi irodalmat a vallásos irodalomhoz hasonló művészi kivitelben, képekkel díszítve készítették el. Így alakultak ki a nagyobb városokban virágzó könyvkészítő műhelyek. Ezek még nem foglalkoztak könyvkereskedelemmel, mert csak megrendelésre készítettek könyveket. A könyvkészítő műhelyek főként Olaszországban működtek, amelyeket a Medicik és más fejedelmek, köztük Mátyás király, láttak el megrendeléseikkel. A középkor könyvkereskedelme nem a jómódú rétegekben, hanem főleg a városi nép körében talált vásárlókra.

A kézírásos könyvek adásvétele terén mutatkozó szórványos, szervezetlen tevékenység a fejlődő művelődési igényeket nem elégítette ki. Sokat változott a helyzet a fatáblanyomtatványok korában, a 15. század elején, amikor már sokszorosított könyvek kerültek eladásra. Mindez azonban művelődési és gazdasági szempontból jelentéktelen volt, és csak Gutenberg fellépése adott nagyobb lendületet a könyvkereskedelem kialakulásának. A könyvnyomtatás feltalálása lehetővé tette a könyvek nagyobb példányszámban való előállítását, s tulajdonképpen ez volt elindítója a könyvkereskedelem fejlődésének. A könyvnyomtatók ebben az időben egyben kiadók is voltak, tehát a könyvek terjesztéséről is maguknak kellett gondoskodniuk. A könyvterjesztés abban állott, hogy beutazták a nagyobb szellemi központokat, látogatták a vásárokat. Ezt a feladatot vagy maguk végezték, vagy pedig utazó könyvügynököket szerződtettek, akik szekéren vitték magukkal a könyveket. Leggyakrabban a városok fogadóiban szálltak meg, és nyomtatott céduláikon értesítették a lakosságot, hogy új könyvekkel érkeztek a városba. E cédulákon felsorolták a magukkal hozott könyvek címét, és közölték a fogadó nevét, ahol a könyvek árusítását megkezdték. A könyvterjesztők nemcsak saját hazájukban terjesztették a könyveket, hanem egész Európát bejárták. A vándorló könyvterjesztő mestersége költséges és bizonytalan volt, ezért hamarosan megszűnt. A nyomdászok kellő tőke hiányában a kiadványok költségeit egyedül nem tudták volna viselni, s ezért már a 15. században kezdetét vette a nyomdászat és a könyvkiadás szétválása, de a terjesztése még továbbra is a kiadóval közös maradt. A 15. század legszervezettebb könyvkiadója és könyvterjesztője a nürnbergi Anthon Koberger volt. Könyvlerakatai működtek a német városokon kívül Budán, Krakkóban, Párizsban és Lyonban.

Az, hogy a nemzetközi összeköttetés ilyen széles körre terjedhetett, elsősorban annak tulajdonítható, hogy a latin nyelven nyomott könyveket azokban az évszázadokban az egész világon lehetett terjeszteni. Minél jobban kiszélesedett a kiadó üzleti köre, annál inkább előtérbe került az a gondolat, hogy a kiadó ne csak a saját termését terjessze, hanem más nyomdák könyveit is. A kiskereskedést (amelyet ma szortiment-üzletnek neveznek) kezdetben szintén maguk a könyvkiadók látták el könyvekkel. A 15. század könyvkereskedelme általában még nem ismerte a könyv szabott árát és a kiskereskedőknek ebből nyújtandó árengedményt.

A könyvek terjesztésére legalkalmasabbaknak bizonyultak a nagy német vásárok. Az európai könyvkiadók minden tavaszi és őszi vásáron Frankfurtban (itt volt a legnagyobb vásár) találkoztak, ahol újdonságaikat bemutatták és árusították. A nyomdászok, könyvkiadók, könyvkereskedők részére is nagy jelentőségű alkalom volt a vásár, mert itt bonyolították le az évi elszámolásokat, itt jöttek össze a német, angol, francia, holland és olasz könyvkiadók. A frankfurti vásár hanyatlásának a 30 éves háború volt az előidézője, mert a külföldi látogatók elmaradtak, s ezek hiányában a vásár sokat veszített jelentőségéből.

A 18. században fejlődött ki végérvényesen a szortimnet-könyvkereskedés, vagyis a mai értelemben vett kicsinyben való könyvárusítás. A kiadó most már megszünteti, és a szortiment-könyvkereskedelemre bízza az árusítást.

5. A látens közvélemény. A hallgatás spirálja

A látens közvélemény a nyilvánosságban meg nem jelenő, de létező véleményáramlatot jelent.

A közvélemény ideális formában szabad, jól informált polgárok demokratikus vitájának eredménye, aminek a hatalmat korlátozó hatása van. ma a politikai és marketingcélú közvélemény-kutatások leginkább azt mérik, mennyire hajlandó egyik vagy másik célcsoport egyik vagy másik politikai pártot vagy piaci terméket választani. A közvélemény-kutatások nyilvánosságra hozása, tematizálása ismét visszahat a közvélemény alakulására.

A kiépült, demokratikus intézményrendszerrel rendelkező országokban is léteznek olyan tendenciák, melyek akadályozzák a közvélemény átláthatóságát. Egyes kérdésekben abban az értelemben lehet látens közvélemény, hogy senkinek sincs áttekintése a vélemények megoszlásáról. Ugyanakkor a latencia utalhat a vélemények titkosítására, rejtőzködő jellegére is, ahol a vélemények bujtásának oka a kimondhatóság korlátaiban keresendő.

A latencia külső okai:
Angelusz Róbert látens közvéleményen kifejezetten a közvéleménynek a hatalom túlzott központi centralizációja, az intézményesült politikai pluralizmus (=többféle nézet létezése egyszerre) hiánya és a korlátozott nyilvánosság feltételei között dominánssá váló formáját nevezi. Itt a hallgatás és a véleményálcázás nem egyszerűen a tömegmagatartási formák törvényszerűségeiben, hanem a véleménynyilvánítás struktúrális feltételeiben gyökerezik, s a vélemények elrejtéséneknem a pszichológiai előnykeresés, hanem az egzisztenciális függőség vagy a kemény konzekvenciáktól (=következtetés, következmény) való félelem húzódik meg.

Az új kommunikációs csatornák megsokszorozódásával a látens közvélemény ma nem annyira a szólásszabadság kérdésévé, mint inkább a láthatóság kérdésévé vált.

A látens közvélemény jellegzetességei:
A látens közvélemény rendszerint olyan társadalmakra jellemző, ahol a nyilvános kommunikációnak számottevőek a korlátai. A jelenség sajátos rejtőzködő jellege miatt nehezen kutatható. A rendszerváltáskor hosszú ideig mesterségesen háttérbe szorított témák kerültek a nyilvánosság elé. Egyik napról a másikra gyökeres fordulat állt be: a régi rendszer támogatói vélemények helyére kritikus, elutasító, a szisztéma egészét megkérdőjelező vélemények léptek.

A latencia fogalmának használatának 4 formáját különíthetjük el:

A terminus alkalmazható a vélemények képződésének kezdeti állapotára, amikor konkrét vélemények még nem alakultak ki, az irányultságok nem öltötték magukra végleges alakzatukat, hanem látens formában prediszpozíciókként (=hajlamosság) léteznek.
Az “alvó” a vélemények már kikristályosodtak, így nem kialakulásuk kezdeti stádiuma válik a latencia forrásává. A hallgatás oka a motiváltság hiánya, amely a téma iránti közömbösségben rejlik.
A vélemények titkosítására, rejtőzködő jellegére utal. A vélemények bujtásának oka a kimondhatóság korlátaiban keresendő. A vélemények azért maradnak rejtve vagy félhomályban, mert az emberek félnek véleménynyilvánításuk negatív pszichológiai vagy társadalmi következményeitől.
A véleménynek jogi intézményesültségének, kötelező erejének hiánya: A közvélemény valamennyi formáját látensnek tekinti, míg meg nem jelenik nyilvánosan a döntéshozók tevékenységét értékelő szavazatokban.

A hallgatás spirálja
A látens közvélemény jelenségére E. N. Neumann “a hallgatás spirálja” magyarázó elméletet dolgozta ki. A hallgatás spirálja úgy működik, hogy a kisebbségi véleményáramlat csekélyebbnek, a domináns véleményáramlat pedig nagyobbnak tűnik valóságos méreteinél, mivel a magukat kisebbségben lévőnek tudók kevésbé, a többséghez tartozóknak vélők pedig szívesebben nyilvánítják ki a véleményüket. A látens közvélemény esetében ez a tendencia felerősödik: a ténylegesen többségben léő vélemény kisebbségiként jelentkezhet, s ennek megfelelően a domináns vélemény többségiként jelenhet meg, ha mögötte áll valamilyen hatalom intézményesítő ereje és repressziós (=elnyomott) potenciálja.

A hallgatás spirálja elmélet arra a szociálpszichológiai tényre épít, hogy az emberek félnek a pszichológiailag kényelmetlen szituációktól, s ezért szívesebben tartoznak a túlsúlyban levő véleményáramlathoz, illetve ha mégis a kisebbségi véleményhez állnak közel, akkor azt nem hangoztatják, hogy elkerüljék kisebbségi helyzetük kiderítését. A véleményeknek ez a dinamikája a nyugati demokráciák politikai intézményrendszere mellett is érvénysül.

5. Milyen történeti helyzetben alakult ki a kultúraközi kommunikáció ma használatos kategóriája?

A történeti megközelítések azzal érvelnek, hogy az a jelenség, amelyet szokványos értelemben kultúraközi kommunikációnak nevezünk, azaz a különböző kultúrák közötti találkozás, a különböző kultúrák közötti rendszeres vagy esetleges érintkezés, az ebmeri társadalmak “ősidők” óta jellemzi. A történészek s művelődéstörténészek némileg konkrétabban mindenekelőtt a felfedezések korára utalnak, arra a történeti korszakra, amelyben a kultúrák közötti érintkezés a történelem során először tett szert különös jelentőségekre. S noha kétségtelen, hogy a különböző európai és tengerentúli kultúrák és civilizációk közötti korai érintkezések fontos szerepet töltöttek be a kultúraközi kommunikáció történetében, az igazi kérdés mégsem az, hogy “mióta van kultúraközi kommunikáció”, hanem sokkal inkább az, hogy milyen társadalmi környezetben, miyen történeti helyzetben alakult ki a kultúraközi kommunikáció ma használatos kategóriája, illetve koncepciója (=elgondolás, terv, nézőpont). nyilvánvaló ugyanis, hogy kultúraközi kommunikáció annyiban s csak annyiban létezik, amennyiben a társadalomnak és a társadalomban olyan kognitív (=megismerő) és szimbolikus eszközök állnak rendelkezésre, amelyek a kommunikáció bizonyos formáit kultúraközi kommunikációként fogják fel, jelenítik emg, és ennek megfelelően kategorizálják. A középkor vonatkozásában is lehet ugyan kultúraközi kommunikációról beszélni, ugyanakkor azonban tisztában kell lenni aszal, hogy a középkori társadalom számára ez a aktegória, illetve a mögötte rejlő szemlélet teljes mértékben idegen volt. Éppen ezért le kell szögezni, hogy a kultúraközi kommunikáció nem egyszerűen egy “dolog” vagy egy elmélet, hanem a “dolgok szemléletének egy meghatározott módja”, amely a modernizáció során fokozatosan és történetileg alakult alakult ki, s legszorosabb összefüggésben áll a kulturális különbségekkel, azok társadalmi percepciójával (=észlelés, érzékelés) és funkciójával. A “dolgok szemléletének ez a meghatározott módja” a modernitásnak abból a - tudományokat, politikát és mindennapi életet egyaránt jellemző - filozófiájából indul ki, amely az emberek, csoportok s társadalmak közötti kulturális, azaz viselkedésbeli eltéréseket nem egyszerűen felszíni jelenségeknek, hanem a gondolkodásban, a kognitív tartományban, a mentalitásban (=gondolkodásmód) meglévő “mélyebb” különbségek megnyilvánulásának, reprezentációjának (=képviselet) tartja, s ezért a különböző kultúrájú emberek közötti kommunikációt a társadalmi kommunikáció egy speciális formájának tekinti. A kultúraközi kommunikáció konkrét formái, esetei tehát olyan individuumok között valósulnak meg, akik egymástól különböző kultúrákat reprezentálnak. Az individuumok, akik egymással kommunikálnak, így egy-egy kultúra termékei, akiknek viselkedésébe, gondolkodásába eza kultúra kitörölhetetlenül bele van “programozva”. Amennyiben a kultúraközi kommunikációt ebben az összefüggésben értelmezzük, s azt a kulturális különbségekre, azok társadalom felfogására vezetjük vissza, s azt állítjuk, hogy a kultúraközi kommunikáció önmagában nem létezik, hanem egy szemléletnek, egy társadalmilag meghatározott kognitív perspektívának a kérdése, akkor mindenekelőtt két problémát kell közelebbről szemügyre venni. Egyrészt meg kell vizsgálni a kultúra fogalmát; másrészt pedig azt, hogy a modernitás során hogyan alakult ki, hogyan formálódott a kulturális különbségek koncepciója, illetve, hogy milyen társadalmi funkciók kapcsolódtak ehhez a koncepcióhoz.

5. A nyilvánosság, mint társadalmi kategória

A kommunikáció nemcsak a társadalmi élet egyik szférájaként (=hatáskör), hanem egyre inkább társadalmi alapkategóriaként jelenik meg az elméleti gondolkodásban. A gyorsan fejlődő új információs és kommunikációs technológiák következtében jelentős mértékben átalakul, megváltozik általában a kommunikáció társadalmi reprezentációja. A medializált (=tömegtájékoztatási cikkeken keresztül közvetített) kommunikáció éppen arra ad lehetőséget, hogy a teret és az időt kitágítva lehessen a kommunikáció eseményeihez hozzáférni. Ezen eszközök egyre fejlődő használatának következtében tágul ki egyre jobban a nyilvánosság fogalma. A technikai eszközök rendkívül felgyorsult fejlődése sok kutató (Keane, Meyrowitz, Flichy…) szerint azal a következménnyel jár, hogy ismét átalakul a nyilvánosság szerkezete. John Keane szerint több, egymást átfedő szintű nyilvánosság (mikro, mezzo, makro) jön létre, amit a kommunikációs eszközök sokfélesége hívott életre. Meyrowitz szerint az új kommunikációs eszközökkel megteremtett nyilvánosság lerombolta a privát és a köz közötti, korábban jobban stabilizálódott határokat. A privát kommunikációhoz való hozzáférést vagy a fizikai jelenlét biztosította, a közvetlen face-to face nyilvánosság, vagy az első mediatizált kommunikációs kapcsolat_ az írás. A nyomtatás azután ugrásszerűen kibővítette a hozzáférhető kommunikációs aktusok körét és lehetővé tette a privát szféra egyfajta kitárulkozását a nyilvánosság közönsége előtt. Ide tartozik a művészi kommunikáció nagy része is, amely a nyilvános köztémájú kommunikációval párhuzamosan fejlődött ki. A nem valós témájú elbeszélő műfajok, a regény kialakulása jelentős mértékben hozzájárult a magán és a köz közötti új határvonalak felállításához. Az új kommunikációs technológiák által átalakított nyilvánosságban egyre sürgetőbben merül fel a nyilvánosságban való aktív és passzív részvétel megkülönböztetésének szükségessége.

Az aktív, beszélgető, okoskodó nyilvánosság (klub, szalon, asztaltársaság…) szoros kapcsolatban állt a sajtónyilvánossággal, megvitatta a politikai nyilvánosság témáit, és ezekről a témákról szóltak az újságok is. Ez az elképzelés azt feltételezi, hogy a politikai nyilvánosság témáihoz aktív, széles hozzáférés létezett. Habermas a nyilvánosságbanvaló megjelenés és aktív kommunikációs kompetencia kialakulását az irodalmi nyilvánosságban gyökerezteti. Ezért is tételezi habermas azt, hogy az irodalmi nyilvánosság megelőzi a politikait. Ebben az elméletben a társadalom, a civil társadalom kommunikációs tevékenysége konstituálja (=megállapítja) a politikai nyilvánosságot, a kettő közötti határok átjárhatók. Az új kommunikációs technológiák megjelenése és fejlődése már egy korai korszakban megváltoztatta a nyilvánosság absztrakt (=elvont) reprezentációját, és döntő mértékben átalakította a nyilvánosság használóinak viselkedését, a nyilvánossághoz való hozzáférés módozatait.

Az új információs és kommunikációs technológiák a kommunikáció számos új formáját és műfaját honosítják meg és gerjesztik roppant nagy sebességgel. Átalakítják a kommunikációs szokásokat, és ugrásszerűen megnövelik a kommunikációs lehetőségeket.

5. Paranyelv, proxemika és a környezeti tényezők

Paranyelv:

Nem verbális, akusztikai rendszernek tekintik. Olyan paralingvisztikai (=Az ember gesztusaiban, testtartásaiban, cselekvéseiben kifejeződő nyelv.) sajátságok jellemzők rá, amelyek akusztikusak, de nem szóépítő elemek. Ennek ellenére képesek a beszédben bizonyos jelentés, érzelem, attitűd átadására (pl. nyögés, kacagás). Egyes meghatározások szerint magában foglalja a prozódikus elemeket (hangmagasság, hangerő) is. A paranyelv és a verbális nyelv az eseményekben egymást kielégítve és erősítve közvetítenek valamilyen gondolatsort vagy magatartásformát.

A nemverbális, vokális jelzések alkotják ezt az osztályt. Knapp a következő alkotóelemkre bontja:

1. hangtulajdonságok

2. a hangkiadás tulajdonságai

hangbeli jellemzők: nevetés, sóhajtás, ásítás, nyafogás
hangbeli módosítók: intenzitás, hangmagasság, kiterjedés
hangbeli különállók: hm, aha

Proxemika:

Az ember térhasználatával és az abban rejló kommunikációs lehetőségekkel foglalkozó tudományág.
A térhasználat kutatásának ötletét a proxemika értelmében E. T. Hall antropológus vetette fel a 60-as években. Hll az ember intim, személyes, szociális és nyilvános térhasználatát kutatta különböző környezetekben, elsősorban a kulturális mintákra és (kultúraközi) a kultúrák közti különbségekre figyelve. Arra a következtetésre jutott, hogy a térérzékelés, bár midnen ember ugyanazokkal az érzékszervekkel rendelkezik, mégis a kultúra által mintázott. A tér emghatározására és szervezésére szolgáló különböző kulturális rendszerek tudattalan módon meghatározzák az emberek térérzékelését is, s ez különböző kultúrákhoz tartozó emberek esetén kommunikációs problémákhoz vezetnek. A kutatások hangsúlyozzák, hogy a közelség-távolság mutatói nem annyira a kommunikáció résztvevőiről nyújtanak információt, mint a köztük lévő kapcsolat jellegéről.

A 4 távolság

intim - 0 -0,5 m
személyes - 0,5-1,2 m
- közeli - 0,5-0,75 m
- távoli - 0,75-1,2 m
társadalmi - 1,2-3,6 m
- közeli - 1,2-2,1 m
- távoli - 2,1-3,6 m
közéleti - 3,5-7 vagy annál több méter, de látóhatáron belül

Környezeti tényezők:

A kommunikáció mindeig valamilyen környezetben zajlik le, a környetet alkotó tényezők - bútor, díszítés, színek, zajok, háttérzene - nagy hatással lehetnek a kommunikációra. Egy rendetlen szoba például elveheti az ebmer kedvét a barátságos csevegéstől.

Kulturális újságírás

Posted by Bejus on ápr 7, 2009 in Tananyag

Kultúra: a kultúra az a mód, ahogyan élünk.

A kultúra minannaka tudásanyagnak, hiedelmeknek, szokásoknak, nézeteknek és művészeti alkotások összessége, amelyet a nemzedékek évszázadok hosszú sora alatt halmozódott fel.

Összetevői:

ismereteink, tudásunk összessége
ember alkotta tárgyak összessége
hitvilágunk, szokásaink, rítusaink
művészeti alkotások

Agrikultúra szóból származik, földművelést jelentett, művelődést általában.

kulturális újságírás-művészetek által létrehozott értékeket értjük

Média funkciói:
alap:

tájékoztatás
oktatás, nevelés
szórakoztatás

kiegészítő:

dokumentálás
kereskedelmi jellegű, gazdasági funkció

Nyomtatott sajtó struktúrája:

időszaki
havi-folyóirat
heti-hetilap
napi

Terjesztés alapján:

nemzetközi
országos
regionális
megyei
városi illetve helyi

Tartalom szerint:

politikai és közéleti
szaklapok
magazinok
bulvárlapok
gazdasági, hirdetési újságok

Internetes újságok:
1. van papír alapú előzménye
2. nincs előzménye

TV
-közszolgálati (m1, m2, Duna)
-kereskedelmi (RTL KLUB, TV 2..)
-különleges küldetésű tv (helyi tv)

Besugárzott terület nagysága szerint:
-helyi tv
-kistérségi tv (város és környéke)
-regionális tv (egy megyénél nagyobb)
-országos tv
-nagytérségi tv
-globális tv

műsortovábbítás technikája:
-földi sugárzás
-műholdas

műhold-közvetlen vevővel
műhold-egy földi állomás fogadó állomással kommunikál

Tájékoztatás:

hírek
adatok
tények
vélemények összegyűjtése, feldolgozása, és továbbítása azzal a céllal, hogy segítsük a nézők eligazodását szűkebb és tágabb környezetük egyre bonyolultabb világában

Szocializáció elősegítése:
Olyan közös tudásalap megszerzése, amely lehetővé teszi, hogy beilleszkedjenek a társadalomba és aktív szereplői elgyenek.

Motiváció, motiválás:
(nemtom elolvasni a jegyzetem)

Oktatás:
Ismeretek folyamatos átadása annak érdekében, hogy az emberek életük minden szakaszában képesek legyenek megfelelni a változó körülményeknek.

Kulturális fejlesztés:
Kulturális és művészeti értékek fejlesztése, múlt örökének megőrzése, alkotókészség ösztönzése.

Integrálás:
Annak elősegítése, hogy a személyek, csoportok nemzetiségek és nemzetek jobban megismerjék de ezáltal jobban megértség egymást.

Szórakoztatás:

Tags: kulturális újságírás

Rádiós és tv-s alapismeretek

Posted by Bejus on ápr 7, 2009 in Tananyag

Kommunikáció:
valami-egy médium
valakinek-célközönség
valamit
valamiről
valamilyen CÉLBÓL
valamilyen eszközzel
valamilyen eredmény reményében
elmond, megmutat, tehát KÖZÖL

Média: médiumok, tömegkommunikációs eszközök összessége.
Médium: tv, újság

Minden médiumnak megvan a saját célközönsége.
Bármit mondok valakinek, annak van valami célja.

Kommunikáció:
1. szóbeli (verbális)
a.) élő beszéd
b.) írásbeli kommunikáció

2. szavak nélküli kommunikáció (nonverbális)
a.) vizuális kommunikáció
b.) testbeszéd
c.) jelek, jelzések

Kommunikáció szintjei:
1. személyen belüli kommunikáció
2. személyek közötti kommunikáció
3. csoport kommunikáció
4. szervezeti vagy társadalmi kommunikáció (hivatali kommunikáció)
5. tömegkommunikáció (valamilyen technikai eszköz közbeiktatásával sok embernek egyidejűleg információt juttat)
6. globális kommunikáció (népek, nemzetek kommunikálnak)
[7. univerzális kommunikáció]

Szintek növekedésével:
-résztvevők száma növekszik
-az üzenetek egyre általánosabb jellegűek
-ahogy nő a kommunikációs résztvevők széma, úgy válik technikailag bonyolultabbá

Kommunikációs forradalmak:
-i.e. 1700-ban Közel-Kelet-alfabetikus írás megjelenése
-868-első máig fennmaradt könyv-Kína-Gyöngy Szutra
-kb 1100-as években megérkezik a papír-Kínából
-4 és 5. sz-ban kézzel írt kódexek kora Európában
-1455-Guttenberg-42 soros Biblia kinyomtatása

*kitört a könyv a kolostorok és kancelláriák falai közül
*megjelenik a polgárság, megjelenik az olvasás igénye
*tanulás iránti vágy, igény–>iskolarendszer

REFORMÁCIÓ

*megjelennek az előújságok, elsősorban a kikötővárosokban
1-2 oldalas röplapok (hírlevelek)
*évkönyvek megjelenése
nyomdászat tovább fejlődik
*mit vár az ember az újságtól?
korabeli újság megjelenései:

szenzáció
érdekesség
konkrét, hasznos információ
politikai jellegű információ

*első újságok 1600-as évek elején jelennek emg
*első napila 1691. Anglia

Első magyar nyelvű újság: 1780-Pozsony-Magyar Hírmondó-hetente kétszer jelenik meg

Naponta jelennek meg újságok. Minden találmány születésének feltétele a társadalmi igény.

TÁVÍRÓ-morze

olyan hírközlő eszköz, ami a világ első elektromos információt továbbítőó eszköze
sajátos ABC-vel rendelkezik
hosszú és rövid jelek kopogtatásával lehet létrehozni
egy rendszer rádióhullámokká alakítja
egy vevő átalakítja-dekódolja
előnye: leküzdi a távolságot és az időt
hátránya: kell egy tolmács

Kábel lefektetése-vezetéken való továbbítás-TELEFON

RÁDIÓ-emberi hang továbbítása kábel nélkül

KÉP továbbítása:

fényképezőgép
- 1800-as években jelennek meg
első haditudósítások megjelenése
mozgókép szükségessége
- 1895-Lumiere testvérek-kamera
- első mozgókép bemutatása
- megszületik a dokumentumfilm (film másik változata a fikciófilm)
megjelennek a színészek

TV igénye:
-emberi hang és kép továbbítása
-Amerika, Németország, Oroszország-kísérletek
-1932-első tv adás LONDON, BBC
-1936-tól nyilvános tv műsort indít, London bombázását már tv-n nézték

*a Magyar Televízió-1957. május 1-első május 1-i nagy ünnepséget közvetítették
*Kádár-rendszer-propaganda

Tags: rtv-s alapism

Irodalom és újságírás

Posted by Bejus on márc 2, 2009 in Tananyag

Tárca: vonal alatti 3-4 hasáb, amelyet a laptulajdonos odabocsájt az íróknak, hogy írjanak kisprózát, mindegy milyen műfaj.

-olyan, mint egy szalon, ahol sokféle ember van
-Szalay Károly szerint: szabad fórum, amiben novella vers éppúgy belefér, mint humoreszek, szociológiai leírás, ha a sajtónak megfelelően érdekeset, találót mond
-lehet: útleírás, elmélkedés, élménybeszámoló, fiktív levél, színházi beszámoló, hangulatrajt, karcolat, hír, tudósítás, glossza, esszé…
-Gyulai Pál szerint: egy napra való csemege

Mi van a tárca belsejében?

1. Novella
1882: áttörés, Mikszáth: A jó palócok
Petelei István: Keresztek
1909: Móricz Zsigmond: A hét krajcár

A novella olyan pár oldalas kisprózai alkotás, melynek belső szerkezete:
egy látszólag semleges indítás után néhány oldalon keresztül rávezető körülményrajzot ad, mikor elérkezik a főtémához, akkor zajlásszerűen csattanóval véget is ér.

Söprin Aladár szrint olyan, mint a nekifutás ugrás előtt.

2. Rajz (tollrajz)
Az elbeszélő és a leíró művészet határterületén jön létre, egy-egy helyzetet vagy jelenetet mutat be röviden a történet keretében. nagyon kevés a párbeszéd.
Leír, elbeszél egy jelenetet.
Sajátossága: bizonyos távolságtartással írja, nem elegyedik a történetbe, de szimpátiával, együttérzéssel viselkedik, de kívülről szemléli. Kifejezetten újságírói műfaj.
Akkor jött létre, mint a fotográfia, ami szintén újságműfaj.
19. század végén jött létre.

3. Hír
Szépirodalmi hír
Szándékosan komikus.
A hír komikumba való átvezetésbe vagy egyenesen álhír, vagy torz hír, parafrázis, szándékosan torzítása valaminek, mely úgy jön létre, hogy a valóságos hír formai értékét , nyelvezetét, szófordulatait, sztereotípiáit megtartja, miközben amit elmond az jelentéktelen hír. álhír, torz hír, vagy költött hír.
Komikus nyelvi alkotás, parodikus nyelvi alkotás.
Egy jelentéktelen eseményt egy világrengető hír formai jegyeivel ad elő.
Formák összeférhetetlenségének komikuma.
Toszta komikum, vagy szatíra

Irónia: a lélek az ember utolsó mentsvára, mikor semmi nem segít, minden kilátástalan, az ember kínjában nevet. az egyénnek szorult helyzete, mikor saját sorsán nevet.

4. Humoreszk
Rövid, nagyon tömör sajtóműfaj egy jelenséget ragad meg.
1-1,5 oldalon egyetlen jelenségre épül.
Ennek komikumát fokozza.
A hétben “eresztett gyökeret”
Karinthy a nagy mestere Pl A tanár úr kérem a legszebb gyűjteménye
vers is lehet humoreszk, pl Heltai

5. Az irodalmi karikatúra
Mindig komikus alkotás. Nagyon jelentős komikum. Az arcból indul ki, de figyelme tárgya a test része, a szellem része. A befejezetlenség fogalmazódik meg az arcban, testben
pl úgy ül, mintha púpos lenne, pedig nem az
A komikuma abban áll, hogy felismeri a szabályosban, a harmonikusban azt a pontot, ami képes kimozdítani a harmóniát.
A harmonikus állapotban a művész szeme észreveszi, hogy pl a fül még nőni akar. Ezt felnagyítva, vagy elkicsinyítve közzé teszi.
Nagyítás-kicsinyítés is a komikum eszköze.
A karikatúra a túlzás művészete. Nem csak testi jelenségek, hanem szellemi jelenségek komikuma.
pl Karinthy: Így írtok ti szellemi termékek karikatúrái.

Karinthy: A karikatúra és a karikaturista nem egy bizonyos művel, hanem bizonyos művésszel foglalkozik. Azzal, ami abban különösen egyéni.
A testben lévő szabálytalanságból indul ki: felfedezi, torzítja
A szépirodalomban az író stílusát, szóhasználatát, ama szellemiséget, emlyben az általános széptől eltér a különös szép irányába.

6. Paródia
Alapja lehet:
-1-1 olyan gesztus, amelyet ha egyszer alkalmazna valaki nem nevetnénk rajta, de ismétlések után felismerjük, ettől komikussá válik
(itt pár sor jegyzetem olvashatatlan)

pl. ha szokásból vki tudós ajka közé veszi szemüvege egyik szárát, 30 x, akkor nevetségessé válik
nem tud ura lenni testének, gesztusainak
pl olvasáshoz kell szemüveg, különben nem-gépies mozdulat-komikussá válik
pl szónok beletüsszent a szónoklatba

-ellenkező hatást vált ki-komikus
-mindig felnagyít a paródia
-azt lehet felnagyítani, ami gépiesen ismétlődik
-ősi műforma
-paródia-görög szó
-irodalomban azt jelenti, hogy 1-1 műfajformát megtartok, de mást töltök bele
-egy jól ismert alkotó stílusát utánozok, de más tartalmat teszek bele
-nagyon gyakran önálló értéket jelent a paródia

Eposzparódia:

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa
Csokonai: Dorottya

7. Travesztina
Közismert alkotó, közismert művének szövegébe a travesztina alkotója sajét szöveget helyez és ezzel új mondanivalót hoz létre.
Alapkérdés: a mű, melyet szemlére tesznek, az közismert mű elgyen
pl Arany János (1880) Hasadnak rendületlenül

Nagyon ismert író, nagyon ismert mű bizonyos szavait sajátunkra cseréljük

Tags: irodalom és újságírás

Bevezetés a sajtóműfajok ismeretébe

Posted by Betty on jan 24, 2009 in Nincs kategorizálva

1, A sajtóműfajok történetisége

• A műfajok az újságírás, lapkészítés során korok és igények szerint változnak.

• Minden műfajnak a legfontosabb alapja az információ → hír

• A sajtó alapfunkciója a híradás → a polgári társadalmak megjelenésekor megnőtt a jelentősége.

• Korábban a szocializáció alapfunkcióit a család látta el → de a fejlődő társadalmak egyre inkább igényelték az újabb információkat (nem elegendő már amit a családba, vagy az iskolába megtanultak) → a felnőttkori szocializáció eszköze lett a sajtó

• A nyomtatott információ első műfaji megjelenése a tudósítás és az üzleti – nyilvános – levelezés volt.

◦ Szemtanuk számoltak be röplapokon Európa szerte elhíresült eseményekről (pl. a budai vár ostroma…)

◦ Európai üzletházak levelezései (szállítás és útviszonyokról, háborúkról, természeti katasztrófákról, árupiaci viszonyokról)

• A kommentár, a hír magyarázata, a publicisztika csak fokozatosan válik el, az információtól.

- A műkritika a könyvbírálatok jóvoltából már igen hamar megjelenik.

• A királyi udvarokat idegesítették a hírlapok információ özöne → ezért betiltották azokat.

→ előtérbe kerültek a nyelvvel, irodalommal foglalkozó folyóiratok.

• A 19.sz politikai viharai azután meghonosítják a lap élén álló publicisztikát, a vezércikk műfaját.

• A 19. sz. második felében az üzleti alapon szerveződő sajtó számára a szórakoztató műfajokra is szükség volt → kialakult (a szépirodalmi novella inspirációjából) a szimpla tudósításból az egyedi események mögöttes okait is feltárni igyekvő riport.

• A sajtótörténeti legendák szerint az interjút egy amerikai újságíró találta ki, amikor egy gyilkosság kapcsán mindenkit megszólaltatott, hogy ki mit tud.

◦ A trubadúrok a hírhozó –vivő énekeikben már megszólalnak a jeles események szereplői.

◦ Az interjú csak szűk értelembe sajtóműfaj → az újságírás olyan eszköze, amivel más műfajokban is találkozni lehet

2, Média csoportok rendszere:

• A, nyomtatott média csoport B, elektronikus média csoport

• Média csoportok osztályozásának a szempontjai:

tartalom, közönség, periodicitás, lokalizálás

Nyomtatott periodikák csoportosítása:

◦ tartalom szerint (köznapi, művészi, tudományos tükrözési mód szerint)

Köznapi tükrözés: közéleti, családi, szak, sport lapok…pl

Művészi tükrözés: irodalmi, képző, fotóművészeti lapok…pl.

Tudományos tük.: tudományos szaklapok

◦ közönség szerint

Pártlap, üzemi lap, női lap, gyermek lap, nemzetiségi lap…pl.

◦ periodicitás szerint

Napi lap, folyó irat (heti, havi lapok)

◦ lokalizálás szerint

Országos, megyei, városi, községi, kerületi lapok.

◦ tulajdonos, finanszírozó szerint

Magán, kormányzati, minisztériumi, párt, egyház, szakszervezeti, egyetemi, önkormányzati lapok

Műfaj fogalma

• Tömegkommunikációs tartalom /mű tartalma → tárgy - téma-mondanivaló struktúrája

◦ tárgy ( közlés tárgya – az egy élet kiemelt darabja)

◦ téma ( közlés témája – a tárgy szubjektíven kiemelt lényege)

◦ mondanivaló (a közlés eszmei mondanivalója – a kommunikátor állásfoglalásban rejlő ítélete )

• Forma – a közlés külső képe

• A tartalom és a forma szerves egységet alkot.

• Műfaj: A műfaj a műalkotások formai-tartalomi sajátosságok alapján létrehozott osztályozási egység.

3, A sajtóműfajok a szerkesztési igény felől

• Különbségek vannak a szórakoztatónak szánt napi és heti lap, és a politikai napilap között

◦ szórakoztató napilap: apró rövid írások; címes hírek; rövid tudósítások; mini interjúk

◦ politikai lap: komoly riportok; elemző cikkek; karakteres véleményeket megfogalmazó publicisztikák

• A lap, rádiós és televíziós szerkesztőnek el kell döntenie, hogy kikhez akar szólni.

• A választott koncepció és az elsőbbséget élvező műfajok mellett minden lap és műsor a változatosságra törekszik.

• A fogyasztók rosszul tűrik az egyhangúságot, és monotóniát.

→ először osztott hasábok biztosították a változatosságot

→ 19.sz. közepén fedezték fel a műfajok változatosságában rejlő lehetőségeket

→ megjelentek a rovatbeosztások

• A rovatok csak tematikus felosztásra alkalmasak, nem befolyásolják a műfaj választást.

(pl. riport van mind a belpolitikai, mind a bűnügyi, illetve a sport rovatban is. )

• A műfaj nem csak a laptípustól függő alapkoncepció, hanem a változatosság biztosítása miatt is fontos.

• Az aktuális, feldolgozásra váró témához azonnal műfaji igények szerint nyúl a szerkesztő.

• Az újságíróknak nem azt mondják, hogy foglalkozz ezzel vagy azzal a témával, hanem rögtön műfaj szerint rendelnek → a meghatározott témában hírt, bővebb információt, az eseményről tudósítást, az adott témában riportot, vagy írja meg a véleményét egy publicisztikában.

• A nyomtatott periodikák, illetve az elektronikus orgánumok döntően ugyanazokkal a forma-tartalmi jellemzőkkel leírható műfajokból építkeznek, közöttük a műfajok teszik lehetővé az átjárást.

4, A sajtóműfajok és az újságíró

• A műfajismeret sorvezető feladatokat lát el → mutatja az írás határait.

• A kezdettekkor fontos a műfajismeret elsajátítása → rutinszerzés.

5, A sajtóműfajok és az olvasó

• A műfaji megközelítés nem érdekli a közönséget.

→ de a szerkesztési problémákat érzékeli a közönség.

• A tudatba beépül hogy bizonyos tartalmakat bizonyos formákban, illetve az újság szerkezetében egyfajta hierarchiát tükröző helyen közöl a média. → viszonyítási pontok alakulnak ki. → idővel ezek az elemek értékrenddé szerveződnek, ami segíti a közlések értelmezését.→ ha ettől eltér a média, akkor a néző disszonanciát tapasztal és elpártol.

Az újságírói szakma kialakulása

Posted by Betty on jan 10, 2009 in Tananyag, Tételek

Az újságírói szakmák elkülönülése, feladatköreik

(levelező, tárcaíró, hírszerkesztő, vezércikkíró, sajtógrafikus, tudósító, riporter stb.)

Az ókori kultúrát követően, Európában a középkorban sokáig nem volt igény rendszeres és friss hírközlésre.

A maival legközelebbi rokon forma a hírlevél, újságlevél volt, melyet írnokok írtak kézzel, és városi kikiáltók olvasták fel. Híreket tartalmaztak az ún. hírkönyvek, hírpamfletek is, amelyek különösen a 16. században virágoztak. Hadi és más, közérdeklődésre számot tartó eseményeket közöltek kéziratos formában. Ekkor már a kormányok, uralkodók jártak az élen a (propaganda célú) hírek közlésében.

A híreket közlő levelezés, főként kereskedők között, a késő középkortól kezdve rendszeres lett. Kereskedők, bankárok hírlevelei különböző árucikkek beszerzési lehetőségeiről, áraikról szóltak, de mivel mindennemű esemény kihatással lehet a kereskedelmi feltételekre, politikai, hadi és fontosabb napi események is helyet kaptak bennük. Ezek a kiterjedtebb vállalkozások estében szervezetté, rendszeressé váltak, mint például a 16. sz. során az augsburgi Fugger-bankház hírlevelei, amelyek már szélesebb érdeklődési körhöz is eljutottak. Az első nyomtatott hírlevél Németországban vagy Németalföldön készült, a legkorábbi ismert darab a strassburgi kiadású Relation (1609) volt.

A hírközlő kiadványok iránti igény Európa-szerte gyorsan nőtt, s a korszak legkiterjedtebb és legmozgékonyabb kereskedő birodalmában, Hollandiában 1618-tól nemzetközi híreket közlő hetilap (illetve időnként hetenként kétszer megjelenő lap) működött, melyet spanyol névvel coranto-nak neveztek. Hasonló hírlap-kezdeményezések indultak Svájcban (1610), a Habsburg-birodalomban (1620), Angliában (1621), Franciaországban (1631), Dániában (1634), Itáliában (1636), Svédországban (1645) és Lengyelországban (1661) is.

A 19. sz. döntő jelentőségű volt a sajtó történetében: ekkor született meg a ma is élő újságírói foglalkozás, alakult ki Angliában és Amerikában a modern újságstruktúra, jöttek létre a laptulajdonlás és a lapelőállítás új formái, s ekkor lett a sajtó a korábbi irodalmi kötődés helyett az üzleti világ része. Technikai találmányok során át - melyek között az egyik legjelentősebb a hengeres körforgó (rotációs) gép volt (1865) - a példányszám növelésében a linotípia, az automatikus szedés és soröntés feltalálása hozta a robbanásszerű változást. Az első linotip gépet a New York Tribune állította munkába 1886-ban, milliós példányszám nyomását téve lehetővé.

Sokáig alkalmi levelezők írták a tudósításokat.

A század közepén jelentek meg azok a főfoglalkozású újságírók, akiknek feladata volt a hírek felderítése és összegyűjtése: megjelentek a riporterek. A krími háborúból (1853-56) már a saját kiküldött haditudósító jelentkezett a londoni The Times-ban, s a következő évtizedben másfélszáz haditudósító vett részt az amerikai polgárháború eseményeiben: ott született meg a híres és befolyásoló amerikai újságíró képzete is.

Saját tudósító, riporter alkalmazását csak a nagy lapok engedhették meg maguknak, a kisebbeknek és a vidéki lapoknak ez járhatatlanul gazdaságtalan út volt. Ezt az igényt ismerte fel Charles Havas francia üzletember: 1835-ben megalapított vállalkozása először a nemzetközi sajtó híranyagát fordította, idővel pedig irodája hírügynökséggé alakult.

A 19. sz. végére, a századfordulóra létrejöttek azok a szervezeti és technikai feltételek - beleértve a közlekedés és a hírközlés találmányait -, amelyek lehetővé tették a világsajtó kialakulását, mindkét értelemben: részben híreivel az egész világot átfogta, részben több kontinensen elterjedt lapok jelentek meg, ha ezt a nyelvi korlátok lehetővé tették. A világsajtó egyúttal üzleti szempontú, szenzációra alapozó sajtó, mely korlátokkal találta magát szembe. A 20. sz. sajtója e feltételek és e fenntartások jegyében növekedett - olykor vitatott - nagyhatalommá.

Felvilágosodás-kori vélemények az újságírói hivatásról

XVIII. sz. közepén kibontakozó művelődéstörténeti irányzat ember. Követői le akarták rombolni a feudálisideológiát, az egyház és mindenfajta zsarnokság ellen támadtak. Úgy hitték, hogy az emberek felvilágosítással, neveléssel megváltoztathatók.

A felvilágosodás Európában változatos képet mutat.

Kelet-Európa: társadalmi megkésettség, polgárosodás hiánya - viszonylag későn terjedtek el az új eszmék ( XVIII. sz. utolsó harmadától)

Magyarország: fogékony réteg a főúri családok és a közép- és kisnemesség értelmiségivé váló rétege.

Eszméik:

Kulturális haladás igénye
Elmaradottság leküzdése
Magyar nyelv művelése

1. szakasz: 1772 – 95 a nyelv fejlesztése a legfőbb cél

1760.tól magyar nemesi testőrség Bécsben (Mária Terézia) - a magyar vidéki nemesi ifjak

Ők szervezik meg az első magyar író társaságot > Bessenyei György: II. József uralma alatt – modern gondolatok elterjedése.

II. József politikája megosztotta a magyar írókat, értelmiségieket:

1. jozefinisták: polgárosodást akartak, modernizálást, de nem küzdöttek a függetlenségért

2. konzervatívok: Nemzeti függetlenség harcosi lettek, nemesi ellenállás, harcoltak a magyar nyelv ügyéért, magyaros öltözék, magyar ételek, régi hagyományok divatba hozása

Sajátos közép-európai helyzet: szembekerül a két haladó irányzat.

Jozefinisták (polgárosodás) <-> konzervatívok (függetlenség)

A fancia forradalom után (1789) >politikai radikalizálódás: a magyar jakobinusok mozgalma – Martinovics Ignác > 1794: kivégzés > nemesség megrémült I. Ferenc uralkodása idején

Egyetlen cél maradt: a nyelvművelés > 2 szakasz.

2., szakasz: 1795-1825: Kazinczy révén pezsgő irodalmi életet indult be, központja Széphalom: Több tucat író alkotott, vitázott, csoportosult, társaságokat alapított, folyóiratokat hozott létre. Az 1. szépirodalmi folyóiratot Kazinczy, Batsányi, Baróti Szabó Dávid alapította

§ Kassai Magyar Museum (1788-92)

§ Mindenes Gyűjetemény (Komárom, 1789-1792)

§ Orpheus (Kassa, 1790-1791)

§ Uránia (Pest, 1794-95)

Az újságírói pálya

A negyvenes évek közepére a hírlapok is felismerték, hogy heti négyszeri megjelenésre térhetnek át - aztán a mindennapos megjelenés 1848-ban lett általános. A sajtóélet meghatározó szereplői ekkorra már az önállósult, hivatásos újságírók, szerkesztők és segédszerkesztők, az adminisztrációt lebonyolító expeditorok lettek, mindannyian meghatározott fizetésért. A korábbi műkedvelői vagy nyelvművelési indítékú - ezért szakmailag nem is felelős - írástudók után ekkorra lett valódi szakma az újságírás, bérrel és azért számonkérhető teljesítménnyel. Az értelmiségi foglalkozás jelleg egyúttal azt is jelenti, hogy a társadalmi besorolás és a politikai hitvallás helyett az “újságcsinálás”, az írás és szerkesztés színvonala adhatja a mérce objektivitását - és egyúttal megjelennek azok az újságírói pályák, amelyeken újra és újra számon lehet kérni a kitartást, a hovatartozás állandóságát, vagyis a politikumot.

Mindebből következik, hogy az ekkor induló újságíró-nemzedékben vetődik fel először az újságírói etika, mint tisztázandó kérdéskör. Modernizálódik az újságnyomás technikája is. A Trattner-Károlyi nyomda használja először magyar laphoz, pontosan 25 évvel feltalálása után, a gyorssajtót (Jelenkor, 1839), és ugyanez a lap indítja el a nagy, angol ívrét-alak és a háromhasábos szedés gyorsan általánossá váló divatját. Landerer és Heckenast - jelentős részben éppen a Pesti Hírlap sikere révén - lett az első nagy újságkiadói és nyomdai vállalkozás.

A szerkesztők és az újságírók fizetsége, a lapok gazdasági nehézségeitől függetlenül, növekedett az 1850-es évtized folyamán, sőt kiindulásul is elég jelentős volt. Összehasonlításul: az 1857. évi hivatalnoki átlagfizetésnek mintegy két-két és félszeresét kereste meg egy lapszerkesztő; a kormányzat által dotáltak ennek akár még a kétszeresét is kaphatták. Összegszerűen a szerkesztők évi 1500-2000 forintot kaptak a kiadótól; a cikkek után járó honorárium 5 forintot tett ki, az évtized közepétől a nevesebbek és az iránycikkek írói 6 forintot kaptak. A külföldi levelezőket havi 40-60 forinttal honorálták, a belső munkatársakat 40-50 forinttal. A főmunkatársak és az évtized két legmegbecsültebb publicistája, Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél havi 100 forintot, 1858 után 125-150 forintot kapott, ami már csak kevéssel maradt el a szerkesztői fizetéstől.

Mindennek ellenére az írói levelezések gyakran panaszkodtak a kiadói honoráriumok miatt, amelyen azonban elsősorban a könyvekért kiutalt összegeket értették. A sajtó igen jól fizetett, s nem kis részben ennek lett következménye, hogy már kialakulásának korában olyan színvonalra emelkedhetett és olyan kiemelt szerepet játszott, ami hagyományként később is hozzájárult ahhoz, hogy Budapest az európai sajtóélet egyik számon tartott központja legyen. Jeles írók dolgoztak szívesen a lapok részére, ami színvonalat biztosított a magyar sajtó szövegeinek, s Nyugat-Európához viszonyítva erősen elmosta a határokat a sajtó és a szépirodalom, a könyvet író és az újságíró literátorok között - másrészt persze gyakran szét is forgácsolta az írók tevékenységét. Az új jelenségnek természetesen számos elítélője akadt. Például a lapokkal csak távoli, politikai kapcsolatban álló báró Eötvös József gyakran tett rosszalló megjegyzéseket báró Kemény Zsigmondra, aki szerinte csupán a pénzkereseti lehetőség miatt csapott fel újságírónak. Ez a szemrehányás azonban inkább Eötvös normáira jellemző, mintsem jogos lett volna Keménnyel szemben.

A polgárosodással nehezen egyeztethető össze az a korban egyébként is gyakran hangoztatott nézet, amely a megélhetésért, foglalkozásért űzött írói munkát - amilyen a hírlapírás is - önmagában lenézte, elítélendőnek tartotta. A nemzeti ébredés jellegzetesen múlt század eleji igényeire vezethető vissza az a követelmény, mely rögzült a magyar szellemi és politikai életben.

Eszerint minden közéleti megnyilvánulásnak etnocionális töltetűnek kell lennie elsősorban, hiszen hazaszeretetet kell sugallnia s hazaszeretetre kell nevelnie, és az érzelemhiány akár a kiemelkedő szakmai felkészültséget, a legvilágosabban érvelő logikát is érvénytelenítheti. Így az írás, az újságírás mércéje a szándék, az érzelmi töltet: az “ihlet” lett, a felkészültség és a kidolgozott megvalósítás helyett. Az ihletett dilettáns jobban számíthatott megértésre és támogatásra, mint a “csak” írni, szerkeszteni tudó, világos agyú és szellemi függetlenségre törekvő értelmiségi.

A legtöbb napilap részvénytársasági alapon vagy társas tulajdonban szerveződött. Gyakran maguk a ”lapvezérek” és szerkesztők voltak a főrészvényesek vagy kiadótulajdonosok.

A hirdetésből eredő jövedelem nem volt jelentős. Az ipari és banktőke ezekben az években a magyar nyelvű sajtót közvetlenül nem támogatta, a kapitalista érdekeket a német nyelvű sajtó jobban szolgálhatta.

A kiadó tartotta fenn a szerkesztőségi irodát, fizette a távirati költségeket, a fordítókat és a gyorsírókat, a nyomdát stb.

A felelős szerkesztőnek pedig a munkatársak alkalmazására és egyéb személyi költségekre meghatározott összeget bocsátott rendelkezésére. A szerkesztők a munkatársakat belátásuk szerint toborozták össze. A legnagyobb lapoknál 7-8 állandó munkatárs működött.

Az előfizetők csekély száma miatt a legtöbb politikai lap csak politikai mecénások jóvoltából láthatott napvilágot.

A főfoglalkozású újságírói pálya is a kiegyezés után kristályosodott ki. Budapest egyesítése idején a fővárosi magyar nyelvű sajtó 65 munkatársat foglalkoztatott - egy évtizeddel később hozzávetőlegesen a tízszeresét. A politikai lapok szerkesztői túlnyomórészt az országgyűlési képviselők közül kerültek ki, de ez ekkorra már azt jelentette, hogy politikusi rangjukat, hírnevüket újságíróként és szerkesztőként szerezték meg. Az újságírói pályát a legtöbben nem hivatásnak, hanem csak átmeneti állomásnak tekintették, amelyen egy-két évig időzve azután a kultúra és a tudomány, esetleg a közigazgatás berkei felé léphetnek tovább.

A pártok vezető politikusai is több-kevesebb rendszerességgel kifejtették nézeteiket a sajtó hasábjain. Vagyis a sajtó politikai jelentősége, a politika és a sajtó viszonya már a modern európai társadalmak mintájára alakult. Az irodalmi és a divatlapoknál, illetve a nők vagy a gyermekek-ifjúság számára készült lapoknál még erős volt a szépírók, költők részvétele, a közművelődési, képes családi lapokat és az élclapokat viszont már nagyrészt főhivatású újságírók szerkesztették és írták.

Az 1850-60-as évek fordulójától kezdve egy újabb laptípusban, az élclapokban váltak úgyszintén tartalmi elemmé a rajzok. Az illusztrációs igény egy évtizeden belül megteremtette a sajtó újabb fontos munkatársát, a sajtógrafikust. (Jankó János, Ábrányi Lajos, majd később Dörre Tivadar)

1883-ban Ábrányi Lajos volt az első volt, aki mint kiküldött grafikus, helyszíni képriportokban tudósított a tiszaeszlári per eseményeiről a Vasárnapi Újságban.

Bécs hatása a magyar sajtóra: Az élénkebb sajtóélet, a néhány évtizeddel korábban kialakult önálló újságírói szakma példája, a magyarországihoz viszonyítva nagyvonalúbb sajtóirányítás vonzotta a magyar újságírókat és lapszerkesztőket. A magyar lapok számára vonzerőt jelentő, főfoglalkozású újságírókat csak akkor őrizhették meg munkatársuknak a magyar kiadók, ha a bécsi lapokkal azonos mértékben honorálták írásaikat, hiszen ők is, a nyomukban jelentkező ifjabb újságírók is egyformán publikáltak magyar és német lapokban.

Kecskeméthynek, Falknak, Ludassy (Gans) Mórnak és még néhányuknak jó neve volt a német nyelvű sajtóban is, legfeljebb a népesebb bécsi szakmában nem volt olyan kiemelt helyük, mint a Pestiben. A nyolcvanas évek közepéig a főfoglalkozású magyar újságírók jelentős része nyelvileg azonos eséllyel választhatott, hogy magyar vagy német publicista legyen-e, s hogy az előbbi mellett döntsenek, az nem kis részben a kiadók által teremtett körülményeken múlt.

A politikai sajtó 1880 utáni változásairól tanúskodik az újságírók pályaképeinek alakulása is.

Létszáma felduzzadt: A korábbi 6-8 fő helyett az 1890-es évek elején már húszan-harmincan dolgoztak. A fő-, felelős-, segédszerkesztők, vezércikk-és tárcacikkszerzők alkották a mintegy tíz fős elit csoportot. A szerkesztőségi rangsor a képviselőházi tudósítókkal és az újdonságrovat vezetőjével folytatódott. A szerkesztőségben dolgozók közül alkalmanként választják ki azokat, akiket külföldre, vagy hazai eseményekhez riporterként kiküldenek.

1910. után megszaporodtak az újságírói erkölcs elleni támadások és a keménykezű rendcsinálást követelő hangok. Korábban általában ellenzéki újságok vagy képviselők támadták erkölcsi okok miatt a kormánypárti sajtót, most viszont Tisza István félreérthetetlenül ellenszenvtől vezérelve kívánt hatalmi eszközökkel érvényt szerezni elképzeléseinek. Törvényes keretek között, jogilag azonban nem lehetett beavatkozni ott, ahol ő kívánta. 1914-ben, egyik megjegyzése nyomán - hogy ti. milyen nagy összegeket vettek fel egyes újságírók a Forgalmi Rt.-től - a Budapesti Újságírók Egyesülete vizsgálóbizottságot rendelt ki az ügy felderítésére. Kiderült, hogy az összeg nagyobbik részét lapok kiadóhivatalai kapták hirdetésekért, a többit pedig számos újságíró együttesen, két év alatt “valósággal végzett újságírói munkáért”, megírt cikkekért. Az újságírói testület ezen alkalommal szögezte le az újságírói etika korabeli alapelvét. “…A bizottságnak meg kellett állapítani, hogy újságírók kisebb összegekért megfelelő ellenszolgáltatásokat teljesítettek s minden újságírónak joga van az írópennájával pénzt keresni. Pénzt azonban az újságíró, mint újságíró, csak írásos munkájáért fogadhat el és semmiféle bármilyen jogcímen való pausálirozást a bizottság megengedhetőnek nem tart.” Ez az elv a közgazdasági újságírók korábban elfogadott átalányos honoráriumával szemben kételyeket ébreszthetett.

Az újságírói korrupción kívül sokszor támadták a sajtót a “revolveres” újságírók miatt. Mint minden fejlett sajtóélettel rendelkező országban, Magyarországon is voltak, akik zsarolással, kényszerítéssel kívántak szenzációhoz és pénzhez jutni - de ezek tulajdonképpen nem a sajtóélet, hanem a bűnügyi krónikák és az alvilág tartozékai voltak. Nem az újságírók és a sajtóéletbe tartozó, törvényesen működő lapok éltek ilyen eszközökkel, hanem különböző bűnözők és kalandorok léptek fel alkalmilag újságíróként, szerkesztőként - igen nagy kárt okozva, állandó hivatkozási alapot biztosítva a sajtó elleni támadásoknak.

Időközben új sajtó-műfaj keletkezett: az erkölcs és a tudomány pillérére támaszkodó publicisztikát a napihír piaci értéke iránt érzékeny zsurnalizmus váltotta fel. Egy-egy lap jellegadó újságírója a kornak kezdetben sajtóból tájékozódó elvonultan alkotó publicista, a korszak végén a közéletben, emberek között sürgölődő-forgolódó riporter. Ennek kibontakozását, üzleti vállalkozásként történő átalakulását további tényezők befolyásolták: így elsősorban a nyomdai vállalkozások rendszere és az írni-olvasni tudás tömeges elterjedése.

Természetesen lényeges maradt a lapok szellemi tartalma, de ugyan ilyen fontossá vált a modern sajtó megteremtéséhez szükséges tőkebeli és technikai feltételek biztosítása.

Az hogy ki-, minek tekinthető az újságíró, pontos, jogi megfogalmazásra támaszkodva, szintén csak 1910 körül vált egyértelművé. Már egy-két évtizede sajtóbirodalmak épültek, magas állami kitüntetések jutottak újságíróknak, sőt némelyikük a főrendiházban foglalt helyet - de hivatalosan még a kereskedősegédekkel volt azonos az újságírók jogállása és az 1884: XVII. tc., az ipartörvény előírásai vonatkoztak rájuk. Egy újságíró és egy kiadó között 1912 elején zajló per fellebbezése során mondta ki végre a Királyi Ítélőtábla, hogy bármennyire is a kiadó, mint bejegyzett cég alkalmazottja az újságíró,

“a napilap szerkesztése és az ahhoz szükséges újságcikkek megalkotása… az írói működés fogalma alá tartozik, az erre szerződtetett (alkalmazott) szerkesztők és munkatársak tehát sem kereskedelmi, sem ipari alkalmazottak…”

Az újságírói szakma értelmiségi foglalkozásként való elismerésének folyamata ezzel az állásfoglalással fejeződött be.

A társadalmi elismerést természetesen már korábban kivívta a szakma. Ennek egyik útja volt egy-egy hírlap fontossága, elterjedtsége révén a politikai befolyás, vagy a sikeres vállalkozás kiépülésével az üzleti súly megjelenése. Ilyen volt Rákosi Jenő a Budapesti Hírlap vagy Bartha Miklós a Magyarország révén, másrészt pedig Bródy Zsigmond (Hungária Hírlapnyomda és Neues Pester Journal), Légrády Károly (nyomdatulajdonos és a Pesti Hírlap tulajdonos-főszerkesztője), Tolnai Simon (Tolnai Világlapja), vagy Miklós Andor (Az Est-lapok és az Athenaeum tulajdonosa).

Időközben kiépült a hazai sajtónak, mint tőkés üzemnek infrastrukturális háttere, a hazai hírközlés rendszere is: 1880-ban alapították a hazai első független hírszolgálati irodát, 1881-ben adták át az első telefonközpontot. (távíró 1847 óta működött az országban), a vasút nagy szárnyvonalai pedig – hírt és hírlapot egyaránt továbbítva – már az egész országot behálózták.

Az 1870-80-as években az olvasni tudók, ill, a potenciális újságolvasók száma csaknem a kétszeresére emelkedett. A társadalom növekvő hírigényével, a tárcák olvasottságának emelkedésével jár, hogy az 1880-as évektől, – a hazai riportok egyre nagyobb teret foglalnak el a lapokban.

A lapok kiküldött tudósítói önálló véleménnyel, szubjektív hangvétellel és „magyar szempontból” értékelik az eseményeket, illetve a tudósítói hálózaton keresztül, már nemcsak a lényegi külföldi információk, hanem a szenzációk is bekerülnek a lapokba. A sajtótörténeti fordulattal párhuzamosan végbemegy a hírlapi stílus átalakulása is.

Az újságírók egyesülete ismételten szorgalmazta a hírlapok utcai árusításának (kolponázs) engedélyezését[1], ami 1896-ban valósult meg és vele megjelentek a rikkancsok.

[1] Vezércikkíró: Kossuth

Tárcaíró: Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Rákosi Viktor, Bródy Sándor

Hírszerkesztő:

Tudósító:

Közgazdasági Újságíró:

Riporter:

Fotóriporter:

Tags: komm és média társtöri

Dualizmus jeles publicisztái

Posted by Betty on jan 9, 2009 in Tételek

• Mikszáth Kálmán (1847 – 1910)

◦ 1870- Szegedi Naplónál kristályosodott ki újságírói egyénisége

◦ 1880-ban a Ország – Világ képes újság segédszerkesztője lett

◦ Pesti Hírlap szerződtette

∙ A neve összefonódott az újsággal

∙ A T. Házból – országházi beszámolók

◦ Kecskeméthy Aurél politikai szatíráját modern és közkedvelt karcolattá fejlesztette

◦ Sokszor sajtóhír szolgáltatta a regény kiindulópontját pl. Különös házasság

◦ Csevegés, szatíra, dorgáló-megbocsátó irónia, emberismeret ötvöződött az írásaiban

◦ liberális, kormányhoz hű

◦ haláláig országgyűlési képviselő

• Bartha Miklós (1848 – 1905)

◦ Tradicionális ellenzéki politikus, szónok, újságíró

◦ politikai propagandát folytatott

◦ ellenzéki, gyújtóhangú, személyekre kiélezett, sokszor antiszemita vezércikk író

◦ Magyar Hírlap, Magyarország vezércikk írója volt

◦ hatással volt a a két világháború közötti népi írók szélsőséges ágára.

• Bródy Sándor (1863 – 1924)

◦ századvég fiatal irodalmának vezéralakja

◦ irodalmi naturalizmus zászlóbontója

◦ A lapok vetélkedtek érte

◦ Budapesti Hírlap szerződtette, majd A Hét fővonzereje lett.

◦ Jövendő c. lap elindítása

◦ Az irodalmi újságírás nyelvét ő teremtett meg nálunk.

◦ Írók stílusának formálódását segítette

• Thuri Zoltán (1870- 1906)

◦ Magyar publicisztika jelentős újítója

◦ Terjengős elbeszélés helyébe az eseményre összpontosító tárcanovellát honosította meg, riportszerű cselekményszövéssel

◦ Pesti Naplónak írt, majd az abból kiváló Budapesti Naplónak

◦Budapest napló első éveiben új formát, új téma-bányát, merész hangot honosított meg

◦ A Nap – humoros, szatirikus szemlélet

• Ignotius / Veigelsberg Hugo (1869 – 1949)

◦ Sajtó családi tradíció volt

◦ A Hét, majd a Magyar Hírlap munkatársa lett.

◦ Társ alapítója a Nyugatnak (Hatvany Lajos, Fenyő Miksa)

◦ publicisztikájának főbb vonásai:

- egyéniségén átszűrt külvilág

- személyes képzettársítás, személyes ízlés

- élmények megosztása az olvasóval

- kissé támadó modor

• Ady Endre (1877 – 1917)

◦ Nélküle nem lehet megérteni a 20 sz. sajtó történetét

◦ 1905-től Budapesti Napló munkatársa lett

◦ kb 2000 újságcikke, publicisztikája jelent meg (legtöbb a Budapesti Naplóban)

◦ Gyakori megjelenése helyei voltak: Pesti Napló, Jövendő, Világ, Népszava

◦ Nyugatba főleg versei jelentek meg, de a kritikai és világnézeti dolgok kapcsán egybeforrt

◦ Ady publicisztikája:

- magával ragadó, lenyűgöző

- új nyelvet teremtő, költői

- profetikus

- iróniátlanul komoly, vívódó

◦ Szubjektivitása nevelte a sajtóbeli személyeskedést megbélyegzést

• Jászi Oszkár (1875 – 1957)

◦ Politológus típusú, ideológiákra érzékeny, tág látókörű, befolyásos radikális gondolkodó volt

◦ Világ; Bécsi Magyar Újság

◦ Stílusa harcosan radikális, a szavakat fogalmakat fegyverként használta

• Móricz Zsigmond (1879- 1942)

◦ Nyugat megindulásával vált ismertté a neve

◦ Az Újság bel munkatársa – egyetlen hivatásos újságírói életszakasza

◦ később is publikált, főleg riportokat

◦ szociológiai hitelességgel tárt fel újabb társadalmi jelenségeket:

∙ falu élete

∙ szegény emberek nyomora

∙ katonák sorsát az I. világháború idején

∙ vidéki kisértelmiségiek

◦ Pesti Hírlap haditudósítója volt

◦ Az Est lapoknak is írt

◦ 1930-1933 Nyugat szerkesztője Babits Mihállyal

• Heltai Jenő (1871 -1957)

◦ diákkorába vicclapoknak verseket írt

◦ Magyar Hírlap párizsi tudósítója egy ideig

◦ Pesti Hírlap publicistája lett hosszabb időre

◦ Fidibusz vicclap alapító szerkesztője

◦ hatalmas életmű minden műfajba

◦Atheneum kiadó és pesti színházak igazgatója

◦Nemzetközi írószövetség elnöke

◦ verses publicisztika

• Molnár Ferenc (1885 – 1952)

◦ Budapest Napló, A Hét, Az Est lapok, Pesti Hírlap munkatársa volt

◦ Publikált: Pesti Napló – vezércikkek, Pesti Hírlap, Vasárnapi Krónika – kisemberek hétköznapi problémái

◦ Az Est haditudósítója – “Egy haditudósító emlékei” (megrázó beszámoló a háborúról)

• Kosztolányi Dezső (1885 -1938)

• Heczeg Ferenc

• Kóbor Tamás